A páncélautó sebesen szelte át a fákkal benőtt völgyet. Az út olyan göröngyös volt, hogy még a lengéscsillapító sem tudta visszafogni teljesen a rázkódást; néha nagyot döccentek egy-egy szikla- vagy gyökérdarabon, vagy a fák hajoltak föléjük, hogy rájuk üssenek, amiért mertek közöttük elhaladni. Az Abyss széle nem volt kevésbé veszélyes, mint a mély szakadékjai és erdői.

   Az autóban utazó csapat egy hangot sem adott ki. Mindannyian fáradtak voltak, páran el is szundítottak. Stresszesnek ígérkezett a visszaútjuk a bázisra. Lu Feng karba tett kézzel ült a vezetőkabinhoz legközelebbi priccsen, onnan nézett néha a társaira, de nem próbált közöttük elvegyülni. Seraing vezetett éppen, és Lu Feng volt a soros, hogy átvegye a segédtisztje után a kormányt – nemsokára már ő következett, nem látta értelmét se aludni, se beszélgetést kezdeményezni a csapattal. Egyébként sem tudta volna, mit mondjon; biztosra vette, hogy senki nem kíváncsi rá, és mindig is így volt ez. Ő egyedül ült.

   A vezetőkabin ajtaja nyitva volt, és Lu Feng kilátott a csillagokkal szórt égre. A tájat már nem látta, mert a kocsi elejét megemelték a nagyobb térlátás érdekében – ő jóval alacsonyabban ült, mint ahogy a szélvédő kezdődött.

   Elidőzött a tekintetével a zöld Aurora fodrain, ahogy virgoncul hullámzottak, mint egy vízisikló, hullámokat keltve az álló vízben. Az ég volt a tó az Aurora számára, és ő elveszett a zöld ragyogásban, csak figyelte, ahogy a kígyók eloszlanak egy ponton, hogy egy másik ponton újak szülessenek, és bejárják ugyanazt az utat, amit az elődjük. Ez emlékeztette Lu Fenget az emberiségre. Egymást követték, egymás útját járták, de idővel mindenki meghalt.

Az ő ideje még mindig nem érkezett el.

Ezt a küldetést is túlélte.

   Aztán a testén enyhe borzongás futott végig, mintha egy pillanatra elaludt volna, csak hogy a következő másodpercben felriadjon az álmából. Az összes apró szőr égnek állt a karján és a nyakán, és akaratlanul kiegyenesedett ültében. A hangulata egy csapásra lett érzelemmentes – rögvest elzárta az összes benső gondolatot, amit az Aurora keltett benne, ahogy a feszültség felkúszott a gerincén.

   A tekintete a kocsi többi utasára ugrott, és nem titkolta, hogy megbámulta őket. Egytől egyig… a csapatukat Bírák, katonák és két tudós alkotta. Meglehetősen sokan voltak – a másik kocsi, amit hoztak, lerobbant út közben, ezért mindannyian – a tucat Bíró, az ötfős katonai csapat és Seraing meg ő a két orvossal, mind ebbe a páncélautóba zsúfolódott.

   Először a Bírákon sepert végig a tekintete, de egyből látta, hogy nem ők voltak a forrása ennek a kellemetlen feszültségnek, ami az imént keletkezett benne. A katonák többnyire a fegyvereiket pucolgatták, egyikük sem mozgott furcsán, vagy réved el, a tekintetük fókuszált és tiszta volt. A két tudós aludt, őket túlságosan kifárasztotta a küldetés, azonban mindketten teljesen békés és nyugodt arccal horkoltak, nem voltak sápadtak, nem izzadtak, nem voltak rémálmaik vagy fájdalmaik, amik ráncba rántották volna az arcukat.

    Lu Feng összehúzta a szemöldökét. Ha ez a sejtelem nem a kocsin belülről származott – mert úgy tűnt, egyik útitársa sem fertőzött, és persze ő maga sem volt az – akkor csak a környékről jöhet.

   Az ezredes felpattant, majd felugrott a vezetőfülkébe. Seraing egyedül ült ott, és a jöttére egy pillanatra felé fordult.

  - Ezredes… még bírom egy kis ideig. Pihenjen.

  - Állítsd meg az autót.

   Lu Feng érezte magán a tekintetét, de ő kifelé bámult, és a sötét, zöld fényben derengő helyet pásztázta. A völgy szájánál jártak, éppen készültek kilépni az Abyss külterületére. Itt már nem voltak olyan szorosan a hegyek és az erdő is véget ért – egy füves pusztaság nyílt közvetlenül előttük. Az Aurorának köszönhetően, Lu Feng nagyon is jól belátta a helyet, de még mindig nem volt teljes a rálátása a síkságra.

   Seraing nem kérdezősködött, tudta, hogy Lu Feng nem kérne ilyesmit tőle, ha nem lenne rá jó oka. A páncélautó zökkent egyet, mielőtt megállt volna, majd ahogy a motor elhallgatott, mély csend ereszkedett rájuk.

   A háta mögött, az útitársaik felől halk kérdések úsztak keresztül Lu Fenghez, mire ő felegyenesedett, majd visszaugrott az utastérbe.

  - Ti öten és ti hárman, gyertek velem.

   Kimehetett volna egyedül is, de nem volt biztos benne, mit érzékelt. Néha előfordult vele, hogy megérezte a szörnyek közelségét, még akkor is, ha a legnagyobb titokban próbáltak a bestiák rajtuk ütni. Viszont az is megesett, hogy képtelen volt felmérni, hány ellenfelet érez, és mennyire veszélyesek – anélkül, hogy látta volna őket legalábbis.

   A Bírák többnyire ellenkezés nélkül követték – mind gyakornokok voltak, így nemigen utasíthatták el a lehetőséget. Viszont a katonák bizonytalankodtak még. Az egyik tudós is felébredt, mielőtt Lu Feng kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon a járműből.

  - M-miért álltunk meg? Támadás alatt állunk?

Lu Feng visszafordult, ahogy felnyitotta a kocsi középső ajtaját.

  - Maga is jöjjön, doktor.

   Az orvos szemmel láthatóan azonnal megbánta, hogy felébredt, de Lu Feng nem foglalkozott vele többet, kiugrott az autóból, és a pisztolyára tette a kezét, ahogy előresétált.

   A levegő igazán fagyos volt, főleg így a völgy bejáratánál, huzatos és szeles, egyből kicsípte az arcát. Az ezredes csak tűrte szó és grimasz nélkül, hogy a tűszerű szúrások érzéketlenné tegyék az arcbőrét, a tekintete a környéket pásztázta, és lassan sétált előre, ki a fák közül, ki a pusztaságra. Az ujjai lazán pihentek a fegyverének a markolatán, készen rá, hogy azonnal előhúzza – de végül elő is húzta, amikor a borzongató érzés hirtelen újult erővel ömlött rá.

   Egy pillanatra megtorpant, és belépett az utolsó fa árnyékába, ahogy elérte a füves síkság szélét. Hallotta a halk ropogásokat maga mögött, ahogy az emberei és a katonák követték, meg a doktor halk sziszegését a hidegtől – próbált ezeken túlhallani, hogy észrevegyen valami mást is.

   A téli, fagyos szél hangosan süvített ezen a tájon, nedves, korhadt avarszagot, és más, kissé bűzösebb, vérszerűbb szagokat hozva magával. A füves rét túloldalán nyúlt egy másik erdő, és Lu Feng gyorsan felidézte a térképet – ez az erdő csak egy kis nyúlvány volt, és természetes válaszfalként állt az Abyss és a 2-es Síkföld között. Így is meglehetősen nagy terület volt, a túlsó fák apró hangyáknak tűntek a szemében.

   Sok mozgás volt körülötte: a fű hosszan lengedezett a szélben, a fák koronái susogtak, az emberei mocorogtak a háta mögött, távoli szörnyek üvöltöttek az éjszakába, és az Aurora is hullámzott felette, a fényével hol bevilágítva a tájat, hol visszavonva a segítségét tőle. Lu Feng felpillantott, majd újra körbenézett, és óvatosan kilépett a törzs mögül.

   Kiért a mezőre, és a pisztolyát két kézzel tartva, élesen figyelt minden apró neszre. Egy kézjellel jelezte, hogy ne kövessék, és a mozgás a háta mögött elhalt. A neszezések annyival halkabbak lettek.

   Már vagy öt métert ment előre a fűben. Figyelt minden rezdülést, a tekintetével jobbra-balra pásztázva lassan, de folytonosan, nehogy elmulasszon valamit… És végül megtalálta.

   Jobb kéz felől, jópár száz méterre tőle, ott volt egy szörnyeteg. A feketeségével teljesen a tájba ivódott, azonban a páncélján erősebben csillant meg az Aurora zöld fénye, és elég nagy volt, hogy jócskán kilógjon a fűből.

   Lu Feng megtorpant egy pillanatra, készen rá, hogy rászegezze a fegyverét a szörnyre, és közben halványan hunyorgott. Tudta, hogy amit lát, az nem olyasmi, ami megszokott volt az Abyssnak ezen a területén.

   Egy óriás csótány volt. Hogy pontosan melyik fajta azok közül, amiket ismertek, egyelőre nem tudta megmondani ebből a távolságból, azonban mindegy is volt, hogy melyik fajta. Ez még mindig az Abyss volt.

   A szörnyek általában jól követhető mintákban vadásztak és párzottak, egyszerűen levezethető szokásaik voltak, és ritka volt, hogy bizonyos csoportok átmerészkedtek volna egy másik területre. Olyan pedig szinte soha nem történt, amikor egyetlen egyed vállalkozott rá, hogy felfedezi a helyet, ahova nem volt tanácsos mennie.

   Hogy mit keresett egy csótány az Abyss külterületén? Lu Feng szemöldök ráncolva indult a jelenség felé, és intett a többieknek, hogy kövessék. Hallotta, hogy a léptek újra indultak.

   A csótányok mindenevők voltak, kis sugarú körben is bőven találtak maguknak élelmet, és többnyire csapatokban mozogtak. A döghúst ugyanúgy megették, mint akár a különböző ásványi anyagokat a földből. Viszont nem voltak halálos fegyvereik vagy mérgük. Nem volt rá szükségük, mert nagy létszámban éltek és mozogtak, és ez sok ragadozót el tudott riasztani. Habár emiatt védekezni sem tudtak. Főleg nem egymaguk.

   A rovar osztályú szörnyeknek az Abyssban nem volt sok esélyük. Majdnem minden xenogenikus, amelyik itt volt honos, táplálkozott rovarokkal, és sokkal veszélyesebb fegyverarzenállal büszkélkedhettek. Habár a méretük között sok különbség nem volt, egy ilyen csótány nem jött volna be az Abyss külterületére, ha minden rendben lett volna a viselkedésével.

   Talán valami hibrid mutáns? Lu Feng nem látott egyelőre semmilyen nyomot, ami megerősítette volna ezt a gyanút.

   Azonban mostanra feltűnt neki, hogy a csótány nem vette észre őt vagy a katonákat, sőt, inkább a másik irányba haladt, távolodva tőlük. Már az is felért egy csodával, hogy nem hallotta meg őket – talán a szél volt a segítségükre, ami szemből fújt, így a szagukat és hangjukat sem a szörny felé vitte. Bár ettől függetlenül, a csótány megláthatta volna őket.

   A fű valamivel rövidebb lett, és más nővények is felbukkantak közte, ahogy Lu Feng – még mindig lassú lopakodással – megközelítette a szörnyet. Most már látta, hogy egy szárnyas vadászcsótány volt – az egyik legritkább és mégis legjelentéktelenebb példány, semmilyen szervét vagy részét nem lehetett felhasználni semmire a bázison, ezért sosem iparkodtak kutatni utánuk. Éppenséggel közel éltek az Abysshoz, szóval talán csak átjött, miután idáig üldözte a vacsoráját.

   És Lu Feng már azt is látta, hogy a vadászcsótány feltehetőleg pont azt a vacsorát üldözte még mindig, azért nem menekült hanyatt-homlok a közelből. A szörny minden figyelme és koncentrációja az áldozatára irányult.

   Lu Feng tekintete óvatosan pásztázta a csótány körüli környéket, hogy megtudja, mi válthatta ki ezt a fajta viselkedést egy rovarból. Valami nagyon ínycsiklandó áldozat lehetett, ami képes volt elfeledtetni vele a környezetét. Az ezredes hunyorogva elindult egy szélesebb körben, hogy jobban a csótány elé lásson. Nem volt itt több belőle, ezért kellő távolságra tőle még akkor is biztonságban lehetett, ha a szörny meglátta.

   A teremtmény egy ponton megállhatott, mert ahogy Lu Feng feléje haladt – ezúttal bal oldalról – most sokkal nagyobbnak tűnt. Lu Feng lelassított, és a lépteire is jobban figyelt. Csak egy pillantást vetett a kísérőire, majd egy alacsony kézmozdulattal jelzett, hogy szóródjanak szét. Egyedül a doktor és egy Bíró közelített őhozzá.

   Ahogy egy félhold alakban cserkészték be a megtorpant csótányt, ők is lassan megálltak, tartva egy bizonyos távolságot.

Lu Feng letérdelt, és jobban elrejtőzött a fűben, de nem annyira, hogy ne lássa jól a terepet.

Akkor vette észre.

   Csak a szeme sarkából kapta el a villanását. Ha az Aurora nem világított volna olyan erősen ebben a pillanatban, lehet, hogy fel sem tűnt volna neki.

   A fényforrás rendkívül élénken verődött vissza a felhőszerű halomról. Lu Feng először azt hitte, hogy a dolog maga fluoreszkál, de aztán rájött, hogy tévedett. Csupán annyira tiszta fehér volt, hogy minden fényforrást sokkal erősebben vetített vissza magáról. Viszont ez a felhőhalom nagyon kicsi és alacsonyan lebegő volt. És ahogy hunyorogva jobban megnézte, nem is volt annyira légnemű, inkább valami puha, folyékony anyag, amit a szél a kedve szerint sodort.

   Lu Feng sosem látott ilyesmit. Nem hagyta, hogy a döbbenet eluralkodjon rajta, és ilyen távolságból nem volt esély, hogy megvizsgálja és megértse, milyen szörny lehet az, ha szörny volt egyáltalán – most inkább tűnt valami élettelen lepelnek, ami csak szemét módjára lebegett a szélben ide-oda, néha beleakadva a fűszálakba. De erre később is volt idő.

   Látta, hogy a csótány felkészült a támadásra. Mégsem volt mozdulatlan, ahogy Lu Feng hitte, viszont a mozgása annyira lelassult, hogy szabad szemmel majdnem láthatatlan volt. A rovar becserkészte az áldozatát, és ugrani meg reppenni készült, a szárnyai halványan vibráltak, viszont hangot nem adtak ki. Mestere volt a lesből lecsapásnak, tudta, hogyan legyen nagyon halk és észrevétlen, és honnan érdemes megközelítenie az áldozatát, hogy sikeresen vadásszon.

Ez azonban az ezredesre is igaz volt.

   Térden állva maradt, néha guggoló pozícióba emelkedett, de így meghajolva settenkedett közelebb, olyan távolságra, amelyen a pisztolya még gond nélkül és precíz pontossággal vitte át a golyót.

   Nem lett volna szükségszerű megölni a szörnyet. Igazából akár vissza is mehettek volna a kocsihoz, és elhajthattak volna, a csótány egyértelműen nem fordított rájuk semmi figyelmet. Azonban az egész szituáció rendkívül furcsa volt, hogy csak így elmenjenek mellette. Ha változás állt be az egyik rovarfajta viselkedési szokásaiban, arról tudniuk kellett.

   Lu Feng bemérte a szörny fejét, mielőtt az elrugaszkodhatott volna. Egyetlen lövés is elég. Csupán húsz méterre volt a vadászcsótánytól, és az még mindig nem vette észre.

BANG!

   A rovar pont behajlította a hátsó lábait, hogy rávesse magát a mit sem sejtő, fehér halomra, amikor Lu Feng fegyvere elsült. A golyó átlőtte a csótány fejét oldalról, mire a szörny megingott, és ránézett az apró szemeivel, melyek mélyén vörös fény izzott. Halk visítást hallatott, és teljes testével Lu Feng felé fordult, készen, hogy a korábbi préda helyett őrá vesse magát. Habár ritkán estek áldozatul katonák csótányok támadásának, a harc végkimenetele biztos volt.

   Az egyik katona elsütötte a saját fegyverét – az egy urániumlövedékes gépfegyver volt. A következő másodpercben az urániumlövedék éles, fehér fénnyel csapódott a teremtménybe, kettérobbantva a testét derékban, majd egy vörös villanással aludt ki, míg a szörny egyszerűen csak két darabra hullott. Még így is visított és vonaglott egy darabig – ezek a példányok fej nélkül is képesek voltak élni, de jelen pillanatban semmi esélye sem volt. A kimúlása csak idő kérdése volt, lassú, de biztos.

   Lu Feng óvatosan felállt. A szeme káprázott egy kicsit, ahogy korábban belenézett az éles fénybe, és hunyorgott, majd míg a katonák kocogva megközelítették a csótányt, és a doktor is odaballagott, hogy ellenőrizze az állapotát, az ezredes tekintete már mást kutatott.

   A fehér halom még mindig ott őgyelgett, a fűszálakba kapaszkodva, lepedőként dacolva az erős, süvítő széllel, ami zabolátlanul vágtázott ezen a nyílt téren, semmi nem állta útját.

   Lu Feng lassan, óvatosan közelebb ment. A fegyverét sem eresztette le, sőt, rászegezte a lepelre. Nem tudta, mivel állt szemben, viszont az óvatossága mellett valami más érzés is felülkerekedett benne. Kíváncsi volt.

   A korábbi borzongás, amit a szörny keltett, eltűnt. De azt nem mondhatta, hogy nem érzett semmit. A feszültsége átalakult valamiféle biztonságosabb, invitálóbb érzéssé. Biztos volt benne, hogy a fehér valami is egy szörny, de nem érzett felőle veszélyes aurát, sőt, inkább tűnt barátinak. Nagyon ritkán tapasztalt ilyesmit, többnyire talán csak növényi osztályú fertőzött xenogenikusaktól. Habár ők is árasztottak magukból egy enyhe figyelmeztetést, hogy elűzzék a megközelítőiket.

Ez a fehér dolog… mintha nem érzékelte volna őt.

Lu Feng alig egy méterre volt tőle.

Leeresztette a fegyverét.

   Most már jobban látta. A fehérség apró fonalak sokasága volt. Olyan vékony és törékeny szálak kapaszkodtak a fűszálakba, mint a pókhálók. Némi gondolkodás után rájött, hogy talán gyökereknek kellene őket neveznie.

   Lassan leereszkedett a jelenség mellett. Óvatosan mozgott, pedig nyilvánvaló volt, hogy az idegen test nem érzékelte, vagy legalábbis nem törődött vele, de nem akarta megijeszteni. Ahogy közelebb hajolt hozzá, szinte teljesen fölé görnyedve, hirtelen megcsapta az orrát egy jellegzetes, hűvös illat, amilyet csak puha, vizes talajon lehet érezni, sötét helyeken. Nem dohosság volt, annál valami egészségesebb, valami, amit még akár az otthonában, a hűtőszekrénybe nyúlva is érezhetett…

Gombaillat.

   Nagyon törékeny aroma volt, pont, mint a hifák, amikkel kapaszkodott, a férfi csak azért érezhette, mert ilyen nagyon közel hajolt hozzá. Még ha a szél nem is fújt volna, Lu Feng bizonyára akkor sem érezte volna ennél távolabbról.

Azonban ez a gomba rendkívül furcsa volt.

   Nem látott még olyan gombát, ami ne a földbe kapaszkodott volna, hanem levelekbe és fűbe. Olyan gombát se látott, amelyik szabadon gördült volna a széllel ide-oda. És olyan gombát sem látott, amelyiknek ne lett volna legalább egy fő teste. Egy szár, mint azok a kalap nélküli, gilisztára hasonlító gombák, amik csokrokba gyűlve ágaskodtak; gömbök, mint a pöfeteggombák, amik a talajon szóródtak szét, mint nagy, színes puffok; lepények, amik a fák törzsén nőttek, mint lépcsők a kisebb élőlények számára, mintha invitálták volna őket fel, a lombkoronák felé. Na meg persze a rendes kalaposok, amiket leggyakrabban láttak, mert a bázis termelte őket étkezési céllal.

   Ennek nem volt semmije, csak a hifái, bár egy ponton eléggé összesűrűsödött, és egy kicsit púposnak is tűnt. Az volna a „kalap”? Volt egy enyhe kalapszerű formája ott középen, de nem volt szára, se semmi más, ami utalt volna rá, mi az. És ezt a kalapot is hifák fonták valójában.

   Egyértelműen valamiféle mutáns gomba volt, egy ártalmatlan, furcsa kis teremtmény. Lu Feng nyugodtnak érezte magát mellette, tudta, hogy nem kell tőle félnie, ugyanakkor jobban meg akarta vizsgálni.

 - Ezredes…

   Az egyik Bíró volt az. Féltérdre ereszkedett mögötte, és ahogy Lu Feng odanézett, látta, hogy a fiatal férfi is a gombára mered.

 - A doktor szerint a csótány semmiben nem különbözik az átlagos vadászcsótányoktól… Nagyon… furcsa. Nagyon szokatlan, hogy eljött idáig egy prédáért. De semmi fizikai jele nincsen, hogy mi okozhatta ezt a viselkedést. Mintha… olyan mintha…

 -… Milyen? – kérdezte Lu Feng sürgetően.

 - Mintha transzba esett volna… talán. Ezt az izét üldözte? Ez tehet róla? Ez… micsoda, uram?

   Lu Feng visszanézett a gombára. Furcsa, huh? Nagyon furcsa. Azonban ahelyett, hogy válaszolt volna a fiatal Bírónak, ő maga húzott kesztyűt.

 - Vegyél elő egy kisebb konténert. És valamelyik tápoldatot, amit növényekhez használunk. Én gyűjtök mintákat ebből itt. Lehet, hogy nem a csótány furcsa, hanem ez a hely. Itt ritkán jártunk ezelőtt. Talán másféle ökoszisztémát tart fent az Abyss többi részétől. Nézzetek szét, van-e még más is.

   A Bíró helyeselt, majd felpattant, és rohanni kezdett a fák felé, ahol a páncélautót hagyták. A katonák még mindig vizsgálták a tetemet, abban a reményben, hogy leszedhetik a páncélt róla. Nem volt sok értelme. A csótányok páncélja hamar eltört, így nem lehetett belőlük készíteni semmit. Általában le sem jöttek egyben. Lu Feng látta ott legyeskedni az orvost is, most már nem érdekelte a férfit se a hideg, se az alvás, buzgón magyarázott valamit, amit Lu Feng ebből a távolságból, a fújó szél mellett nem értett.

   Az ezredes visszafordult a gombához, majd a zakója belső zsebéből kivett egy tokot. Volt benne szike, voltak benne zacskók, vattapamacsok és csipesz. Ahogy akkurátusan szétteregette a földön, a fél szemét folyamatosan a gombán tartotta. Az néha odébb libbent, a hifáival elengedve a fűszálakat, majd tett egy kört, és megint közelebb jött hozzá. Lu Feng nem követte mániákusan; hamar rájött, hogy a gomba nem próbál menekülni előle, csak lebeg a széllel.

Mintha élvezte volna.

   Lu Feng végül közelebb hajolt hozzá, majd a csipeszt a bal kezében fogva, rácsippentett a hifákra ott, ahol a legpúposabb volt a halom. Aztán belevágott a szikével.

   Olyan könnyen hasította a penge, mint forró kés a vajat. A gomba hifái megdermedtek, majd összerándultak, mintha fájdalmat éreztek volna. Lu Feng a szemöldökét ráncolta. Habár a gombák is élőlények voltak, bizonyára nem érezhettek olyan fájdalmat, és nem mutathattak olyan reakciókat a fájdalomra, mint egy ember vagy egy állat. Talán csak valami önvédelmi funkció volt. Néhány gomba színt változtatott, vagy mérgező puffokat fújt a levegőbe, ha belevágtak.

   Felvágva a kúpot, Lu Feng sejtése helyesnek bizonyult. Volt egy kis gombolyag a hifák alatt. Ez sem látszott úgy igazán gombának, nem volt kalapja, nem volt szára. De mégis, ahogy összegömbölyödött, Lu Feng úgy sejtette, ez lehet a mag – a spóra. Sokkal nagyobb volt, mint amire számított.

   A Bíró már vissza is ért – lélekszakadva rohant, ahogy korábban az autó felé. Majdnem úgy esett le Lu Feng mellett a térdére.

 - Rájöttem, ezredes. Ez egy gomba, igaz? Hol van a fő teste?

 - Ez a fő teste – felelt Lu Feng, majd felegyenesedett. A bal kezében lévő csipesz már nem a gombát, hanem a spóráját tartotta.

   A Bíró egy kis, kocka alakú tégelyt és egy nagy, zöld folyadékos üveget tartott a karjában. Aztán a kimondatlan sürgetésre, ahogy az ezredes ránézett, beleöntötte az oldatot az üvegcsébe. Lu Feng csendben várta, hogy ezeket a mozdulatokat befejezze, majd ahogy a férfi odatartotta felé a tégelyt, Lu Feng beleejtette a spórát. A Bíró azonnal lezárta a tégelyt. Egy pillanatig mindketten rámeredtek a kis dobozra.

   A spóra élettelenül lebegett a halvány színű folyadékban, a hifái a nedvesség hatására kicsit lebomlottak a fő testéről, és hajszálakként úsztak utána. Volt valami aranyos ebben a kis fonalgolyóban. Olyan gyámoltalannak tűnt, amit meg kell védeni.

   Lu Feng felé nyúlt ismét. Habár a spóra jobb minta volt a kísérletek szempontjából – hosszabb élettartamú és több genetikai információt tartalmazó – a felnőtt verzióból és akart vinni. Azonban amint megragadta volna az ujjai végével a hifákat, azok elfoszlottak az érintésére. Pont, mint korábban, ahogy a penge olyan könnyen hatolt át a hifák szövetén, és engedték számára, hogy kivegye a spórát, most sem maradtak egyben. Inkább lemondott róla.

 - Ebből nem viszünk többet. Ha itt marad, majd regenerálódik.

   A Bíró felkelt, majd, mintha a hideg széltől akarta volna védeni a tégelyt, a spórát a kabát szárnya alá rejtette.

 - Akkor visszaviszem a mintát a kocsihoz.

   A páncélautót azóta kivezették a pusztaságra – Seraing valószínűleg értesült róla, hogy mi történt, és közelebb akart jönni hozzájuk.  

   Lu Feng is elpakolta a szerszámait, majd felállt, de még utoljára a gombára nézett. Kár volt érte, hogy nem tudta elvinni az egészet, de a spóra elég nagy mintadarab volt, hogy ne legyen rá szükség, igazából.

   Jól megjegyezte a tulajdonságait, az eszébe véste a megjelenését, és ezt a furcsa viselkedésformát, amit a gomba tanúsított.

   Most úgy remegett, mintha hirtelen hidegnek találta volna a szelet. Persze, az is volt, csak ez épp korábban nem zavarta a gombát. Vajon még mindig amiatt remegett, hogy Lu Feng belevágott?

Talán valamiféle sajnálat kúszott Lu Feng szíve köré, épp csak egy pillanatra.

   Körbenézett a mezőn. Honnan jöhetett ez a gomba? Nem látott közel s távol egyetlen hozzá hasonló fehér halmot sem. Tudta, nagyjából, merre van az Abyssban a gombaerdő, de az innen elég messze esett. Valójában ez a hely mindentől messze esett.

Ahogy elindult vissza a többiek után, a gondolataiba merült.

   A tény, hogy ilyesmit találtak itt, több kérdést is felvetett. Két olyan lény járt ezek a környéken, amelyiknek nem ez volt a természetes élőhelye. A gomba és a csótány is túl messzire merészkedett az otthonától, mintha ide vonzotta volna őket valami. Mi lehetett az? És pont most, amikor ő maga is úgy döntött, hogy ebbe az irányba kerüljenek a város felé?

   Nem terveztek erre jönni ugyanis. Mivel a másik kocsijuk lerobbant, nem engedhették meg maguknak, hogy belefussanak egy nagyobb csapat szörnybe – ami nagyon is gyakori volt, mikor kifelé haladtak az Abyssból. A szörnyek tudták, hogy távozni készültek, és mindig megpróbáltak rajtuk ütni. Tudták, merre járnak ki és be a páncélautók, elég intelligensek voltak, hogy lesből vessék rá magukat az utak mentén. Most nem kockáztathattak, mert már csak egy járművük volt, ezért Lu Feng úgy döntött, egy szélesebb kanyart tesznek, hogy elkerüljék a felesleges összetűzéseket. Ez egy viszonylag ismeretlen terep volt – régebben feltérképezték már, de amikor küldetéseket teljesítettek, nem gyakran vették igénybe ezt az utat, ha mégis, akkor is csak keresztülhajtottak a mezőn, nem álltak meg rajta, nem állítottak fel tábort.

   Véletlen lett volna? Volt ezen a helyen még más furcsaság is? Lu Feng folyamatosan nézelődött, de nem látott egyebet, mint általában. Szelet, hajló fűszálakat, és zöld fényfodrokat visszaverődni a tájon. A csótány holttestét ott hagyták, a többi szörny majd feltakarítja, ha megérzik a vére szagát – de nem is volt más élet körülöttük. Még békésnek is lehetett volna nevezni. Látta, hogy a kocsihoz vezető úton a katonák és a Bírái is szélesebb körben terjedtek el, hogy a kérésére átnézzék a területet, más abnormalitások után kutatva. Sikertelenül.

   Az utat két kivájt keréknyom jelentette csupán. Seraing ott állt meg, és kihajolt az ablakon, ahogy a katonák és Bírák beszállingóztak a kocsiba. Az orvos ért vissza elsőként, csak Lu Feng állt meg távolabb a járműtől. Észrevette Seraing tekintetét.

 - Ezredes… jól érzi magát?

   Furcsa kérdés volt. Lu Feng nem felelt, csak lejjebb eresztette a szemét. Hirtelen… valahogy valami késztetést érzett, hogy hátranézzen… de ellenállt neki. A gomba feltehetőleg még mindig ott volt a füvön. Majd rendbe jön, tudott még mozogni. Nincs oka rá, hogy hátranézzen.

Végül nem felelt Seraing kérdésére, helyette egyenesen a vezetőfülkéhez sétált.

 - Én jövök.

   Seraing hezitált egy pár pillanatig, az arcát fürkészte, majd bólintott, kimászott a vezetőülésből, és hátrament a pihenőrészlegre. Lu Feng bemászott, bekötötte magát, majd megvárta, amíg hallotta az ajtók csapkodását. Amikor mindenki bent volt, elindult… de gondolatban fehér fonalakat látott maga előtt, amik vonaglottak, ahogy beléjük vágott. Fájdalom… az lett volna? Képes egy gomba fájdalmat érezni?

   Ha nem viselkedett volna olyan furcsán… ha nem remegett volna annyira, miután Lu Feng belevágott, valószínűleg nem foglalkoztatta volna a kérdés, amin azelőtt sosem agyalt. Az állati osztályú szörnyeket hamar kivégezte, nem szenvedtek sokáig, más növények pedig, ha reagáltak is egy vágásra, inkább támadó jellegűen, vagy valamilyen önvédelmi mechanizmussal. Nem pedig ilyen… majdnem emberi módon.

   Az ezredes a szemöldökét ráncolva meredt az útra vezetés közben. Olyan érzése támadt hirtelen, mintha egy kisállatot kínzott volna meg.

Bizonyára csak képzelődött.

   Lu Feng egész éjjel vezetett, és hamarosan az elméje hátuljába űzte a kérdést. Amikor átvették tőle a kormányt, hogy az utolsó pár órás úton aludhasson, Lu Feng visszament a korábbi helyére, a magányos szegletére a vezetőfülke mögött, és elővette a jegyzetfüzetét. Egy darabig gondolkodott a csótány megemlítésén, de úgy határozott, lényegtelen volt. A csótány végül semmiféle plusz információt nem hordozott számukra, és mintát sem hoztak haza belőle, az orvos vizsgálatai és konklúziói alapján.

Aztán megírta a szokásos jelentését.

2. 14, vadon, hazatérés, begyüjtve egy abnormális gombaminta (spóra).

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés