Dobb, dobb, dobb, dobb…

   Jibran a homlokát ráncolta, hallva ezeket az eltompult neszeket, és azon töprengett, mi okozhatta őket. A neszeket rengő mozgás követte a feje alatt. Próbált visszaemlékezni: elaludt volna? De ha igen, az ágyának nem szabadott volna így rázkódnia, kivéve, ha valamiféle katasztrófa zajlott éppen.

   Eme furcsaságok ellenére, úgy tűnt, az ágya a megszokottnál sokkal kényelmesebb volt. Ez arra késztette, hogy gyorsan lerázza magáról az aggodalmat, az elméje elhomályosult, és a fejét a párnába fúrva hagyta, hogy visszacsusszanjon az álomba, amiből korábban felriadt. Csak még öt perc… igazán megérdemelte, igaz? A világnak talán vége lesz, mire felkel, szóval miért is ne aludhatna egy kicsit tovább még egyszer utoljára?

   Azonban a tervét megzavarta még több gondolat, még úgy is, hogy a szemhéjai szúrtak és összeragadtak, visszautasítva, hogy kinyíljanak. Ahogy több ízben is megigazgatta a fejét azon a párnán, megállapította, hogy sem a formája, sem az érzése nem volt ismerős. Puha volt, ugyanakkor kemény, és sokkal kisebb alakú, mint amihez szokott. Nem, ez nem állt össze, ez nem a párnája volt, egészen biztos. De mi helyettesíthette volna a párnáját? Semmi nem jutott eszébe. Hálásnak kellene lennie, hogy egyáltalán van ágya, amin pihenjen, nem még más bútorok körülötte.  

   És ez az illat… Jibran nemigen tudta hova megállapítani, hogy valamiféle kölni volt, vagy tusfürdő, vagy más jó illatú termék, akárhogy is, tetszett neki. Vett egy mély levegőt, az orrát abba a puha és kemény dologba nyomva, belélegezve a friss, erős mégis enyhén édes illatot, és egy mosoly kúszott az ajkára.  

   Egyértelműen nem igazán volt még észnél. Amíg nem hallotta valaki torokköszörülését – és az a rezgés közvetlenül a füle alól jött.

 - Felébredtél, doktor?

   Jibran végre kinyitotta a szemét, és valakinek az ádámcsutkáját látta egy bensőségesen közeli pontról – olyan közelről, hogy látott minden egyes sejtecskét a bőrén. Aztán az ingének nyakát. Aztán a fekete egyenruha kabátjának a szélét.  

   Hideg verejték szaladt végig a testén, és a valóság egy kellemetlen arculcsapással ébresztette fel. Valaki karja a térdhajlatának és a hátának nyomódott – hercegnő-stílusban vitték, miközben ő az illető nyakán és vállán pihentette a fejét. Ez a személy volt a forrása a neszeknek, mozgásnak és rengésnek is: a súlyos léptei a lépcsőkön, majd pedig a folyosó padlóján.

   Jibran összerezzent, és azonnal le akart kerülni, úgy érezve egy másodpercre, hogy belehal a szégyenbe. De a következő pillanatban visszaesett az illető mellkasához. Amikor hirtelen elhúzódott, a világ vadul megpördült körülötte, lüktetést keltve a fejében.  

 - Még ne mocorogj. Majdnem ott vagyunk.

Ahogy a világ megszűnt forogni, és az álmossága elmúlt, Jibran ráeszmélt, hogy ez csak Seraing volt.

 - Se… Seraing? – A hangja berekedt, neki is meg kellett köszörülnie a torkát.

 - Igen, doktor?

 - Mi történt… miért hurcolsz így engem?

   De amint kimondta, az emlékei visszaözönlöttek a fejébe: az átszállítás napja, az incidens An Zhe-vel, a kihallgatás, és a fiú vallomása… Jibran még egyszer érezte a hideget az egész testében, ahogy visszaemlékezett az utolsó jelenetre, amikor egy adag fehér fonal sebesen a szájába siklott és megfujtotta – Jibran azonnal le akarta nyelni a viszkető érzést, de nem volt már a torkában semmi.  

   De mielőtt teljes pánik-módba kapcsolhatott volna, Seraing berúgott egy ajtót, és az élénk fény hunyorgásra késztette az orvost. Körbenézett, és csak akkor vette észre, hogy a szemüvegét levették, és az az ölében pihent. Gyorsan az orrára biggyesztette.  

   Abba a szobába tértek be, amit An Zhe-vel kaptak az Édenkertben. Fehér falak, két ágy a szoba két oldalán, összehajtott paplanok, gyűrődésmentes párnák; a kis íróasztalnál egy számítógép várakozott, hogy újra használják, mivel Jibran éppen azon volt, hogy elküldjön egy levelet az email fiókjáról, mikor a dolgok a feje tetejére álltak az épületben…

   Seraing végre letette az ágyra, és Jibran azonnal megpróbált felülni, de két kéz erőteljesen visszanyomta a vállait a valódi párnára.

   Seraing arca egy kissé sápadt volt, és egy izzadtságcsepp folyt le a halántékán, de az arckifejezése nyugodt maradt, ahogy Jibranra nézett a világosbarna szemeivel.  

 - Nyugodj meg, kérlek. Épp csak megfertőződtél. Eltart egy ideig, mire felszívódik. Pihenj.

   De a fiatal Bíró csendes szavaitól Jibran csak azt érezte, hogy a teste begörcsöl, és a belső szervei magas készültségen voltak. Hányni akart, a szíve dobolt, és levegő után kapkodott.

 - Megfertőződtem? – kérdezte sietve. Nem érdekelte a hangja rekedtsége, vagy, hogy egyértelműen kétségbeesés érzetét hordozta. Kibaszottul kétségbe volt esve éppen! – Meg tudod mondani?

 - Csak nemrég történt. Még meg kell figyelnem téged, mielőtt eldönteném – mondta Seraing, és felegyenesedett az ágy fölül. Ebből a pozícióból hihetetlenül magas és félelmetes volt, főleg a pisztolyával a derekán. – De nem hinném…

 - Nem hinnéd, azt mondtad akkor is, mikor An Zhe-t hallgattad ki, hogy nem hinnéd, hogy már nem ember. – Jibran nem akarta lehordani a fiatal Bírót, de nem tudta magában tartani a gondolatait. – Magas szintű polimorfnak kell lennie, igaz? Meg tudsz különböztetni valaki effélét, ha az a valaki képes elrejteni a xenogenikus mivoltát?

 - Eddig a pontig képes voltam megmondani, ha valaki xenogén, még akkor is, ha magas szintű polimorf. An Zhe… valahogy más volt. – Seraing teljes komolysággal nézett rá, és Jibran nem érezte sokkal jobban magát ettől a választól. – Sok mindent nem értünk, ami ma éjjel történt. Egyáltalán az igazat mondta? Nem áll módunkban bebizonyítani. Talán még az ezredes sem lenne képes…

Lu Feng. Jibran jobban bízott Lu Feng szemében, mint akárkiében.

 - Gondolod, hogy An Zhe nem az elmúlt pár napban fertőződött meg? Gondolod, hogy egész idő alatt csak szórakozott Lu Fenggel? – Jibran ajka és nyelve olyan száraz volt, mintha a szája elfelejtette volna, hogyan termeljen nyálat, és megint kezdett hányingere lenni.  

Seraing a szemöldökét ráncolta, és ezen a napon először egy kissé zavarodottnak tűnt.

 - Az ezredes mindig a szeme előtt tartotta An Zhe-t – magyarázta. – Ha ez amiatt a gyanú miatt volt, hogy An Zhe mindvégig egy xenogén volt… akkor ez azt is jelenti, hogy An Zhe senkit nem fertőzött meg, és az ezredes úgy döntött, hogy nem öli meg. Az ezredes sok időt töltött vele, és semmi nem történt. Voltak munkatársai, veled volt, velem volt… nem csinált semmit, engedelmes volt, nem mutatott semmiféle kegyetlenségre utaló jelet, amiket a xenogenikusak általában.

   Jibran tudta mindezeket, de csak mikor Seraing kimondta, jött rá a jelentésükre. A teste feloldódott.

 - Hol van most?

   Seraing félrepillantott, és az ádámcsutkája enyhén megugrott. Az arca nyugodt maradt, de Jibran valamiféle feszültséget érzett áradni a fiatal Bíró testtartásából.

 - Meglőttem, de elmenekült.

Jibran szeme elkerekedett.

 - Megsérült…? – Rájött, hogy a hangsúlya túl aggódó volt a szituációhoz képest. – Úgy értem, nem jut messzire sérülten, igaz? Küldtél ki valakit, hogy keresse meg?

 - Nem. Még… Amikor eltűnt, kutattam utána a közeli szobákban, de aztán… visszamentem, és összeszedtelek. Mivel nem voltál halott, és még mindig volt esélye, hogy fertőzött vagy, úgy döntöttem, a te helyzeted egy kicsit sürgősebb.

   Jibran nem talált szavakat egy pár másodpercig, ahogy képtelen volt választani, hogy meg kellene-e köszönnie Seraingnak a nagylelkűségét, vagy legyen dühös rá, amiért elvesztette a mintát és An Zhe-t. Teljesen őszintén, boldog volt és hízelgett neki, hogy Seraing ilyen nagy becsben tartotta, de…

 - De nála van a minta… ha eltűnik, nem tudjuk visszaszerezni.

   Egyikük sem szólt egy szót sem, és az inkább kínos csendet csak a messzi, tompa zajok zavarták meg odakintről. Jibran emlékezett a pusztításra, amit Madam Lu és An Zhe okoztak az Édenkertben; ezt a fajta rendetlenséget nem volt egyszerű kitakarítani. Legalább a mágneses mezejük működött ismét, de napokig, ha nem hetekig fog tartani, hogy minden fontos létesítményt és utánpótlást visszaállítsanak.

Jibran megfordította a fejét, és a másik férfi arcára nézett.

Úgy gondolta, ugyanazt a hezitálást látja Seraing szemében, amit ő is érzett a saját szívében.

 - Tudom, hogy a minta fontos… - mondta végül Seraing. A fiatal Bíró még mindig egyenes háttal állt a doktor ágya mellett. – De nem látom be, miért menekülne el, ha a szándéka csupán az volt, hogy tönkretegye a mintát.

 - Hogy meglépjen a halál elől? Minden teremtmény fő fókusza a saját élete – találgatott Jibran. Azonban Seraing lassan megrázta a fejét.

 - Valami nem stimmel a történetével kapcsolatban. Borzalmasan hazudik, és biztos vagyok benne, hogy akkor is hazudott valamiről. De nem tudok rájönni, mi lehetett az. Először azt gondoltam… - A férfi lejjebb vette a hangját, mintha attól tartott volna, hogy valaki kihallgatja őket. – Hogy az ezredes titkos feladattal bízta meg a mintával kapcsolatban, vagy valami ehhez hasonló. Ha az ezredes lett volna az, aki mondta neki, hogy egy szót se szóljon erről, annak lett volna értelme.

    Jibran hümmögött, és egy kicsit a mennyezetre meredt. Észben tartva, hogy An Zhe igazán engedelmes volt, és hogy annyira nagyszerű kapcsolatban álltak Lu Fenggel, ez valóban lehetségesnek tűnt. Viszont mi lehetett az Arbiter indítéka efféle cselekedetre? Igen, igaz, a minta fura módon reagált rá… mi volt Lu Feng titka ezzel kapcsolatban?

Eközben Seraing folytatta.

 - De a hipotézisemnek vannak ellentétes tényezői. Feltéve, hogy az ezredes tudott An Zhe eredetéről, rá bízna-e egy ilyen fontos dolgot, mint a minta, An Zhe-re? Miközben ő képes alakot váltani és egy pillanat alatt eltűnni? És, akkor is rád támadott, mindegy, hogy ez nem volt éppen halálos támadás.

 - Hát… mi támadtunk először – morogta Jibran a plafonnak. – Úgy értem, ahogy kínozva volt, mielőtt úgy döntött, színt vall…

 - Az időzítés is érdekes volt, ha belegondolsz – mutatott rá hirtelen Seraing. – Elviselte az összes fájdalmat, pontosan addig, amíg megkaptuk a hírt a mágneses pólusról. Miért? Miért csak akkor? Ez valamiféle specifikus időzítés volt?

   Jibran a szemöldökét ráncolta, és úgy tűnt, az elméje nagyon lassan dolgozott ezek miatt a „ha”-k és „miért”-ek miatt. A lehetőségek sokfélesége már túl sok volt, hogy elbírjon vele, és jelenleg nem volt mód választ találni.

 - Hogy megtudjuk az igazat, vissza kell szereznünk An Zhe-t – mondta aztán. – Fel kéne állítanod egy kereső csapatot, legalább addig, míg Lu Feng visszajön.

 - Van még egy dolog… - A fiatal Bíró finoman sóhajtott, és még egyszer félrepillantott. – Egy másik tényező, miért nem tudtam még senkit utána küldeni. Nem tudtam alaposan megnézni, miután levedlette az emberi formáját. Mindössze valami fehéret láttam. Ez nem valami sok kiindulásnak.

   Jibran csendesen figyelt, türelmetlenül várva az ő körét, hogy kibeszélje, ami az eszében járt, de aztán megfagyott egy pillanatra, hallva a szót „fehér”. Azonnal kizökkent a gondolataiból, és valami klikkent az agyában.

 - Fehér… igaz is… Mondd, pontosan miféle formát láttál? – unszolta Seraingot a válaszért, és a fiatal Bíró ráncolta rá a homlokát.

 - A teste szétoszlott, nem nagyon volt már formája. Csak egy pár fehér fonalat láttam.

 - Hát persze… hát persze, fehér fonalak – suttogta Jibran, és a keze újra remegni kezdett. Annyira pánikba esett, nem fedezte fel még ezt az egyszerű tényt sem mostanáig. – Nem láttad, hogyan támadott meg? Vagy nem láttad a mintát, amit ellopott?

 - Az ezredessel voltam, amikor begyűjtötte a mintát az Abyssban, de nem láttam, nagyon nagy őrizetben volt tartva. És az elnézésedet kérem, de a távközlőn válaszoltam éppen, amikor megtámadott téged. – Seraing figyelmesen elemezte Jibran arcát. – Rájöttél valamire?

   Jibran beharapta a száját, és elfelejtett válaszolni, ahogy ezen az új információn töprengett. Volt egy ötlete, de nem volt benne biztos, hogy ez pozitív dolog-e vagy sem. An Zhe korábbi vallomása alapján a fiúnak elvileg rovarnak kellett volna lennie, nem pedig egy fehér valaminek. Azonban most már értette: nagy volt a lehetőség rá, hogy An Zhe megette a mintát, és összeolvadt a génjeivel. Habár a spóra nem fertőzött, és a spórát sem fertőzte meg semmi, amit adtak neki, megenni senki nem próbálta ezelőtt. Szóval a fiú felvehette az alakját. Ebben az esetben valóban az lenne a legjobb, ha visszahoznák An Zhe-t, hiszen még mindig volt egy kis remény, hogy megtartotta ugyanazokat a jellemvonásokat, amik a mintának voltak – konkrétan mondva a semlegességét, és mivel emberi alakja volt, még könnyebbé tehette volna a kísérleteiket.

De An Zhe-nek nyilvánvalóan nem állt szándékában segíteni.

 - Seraing, tényleg szükségünk van rá – mondta Jibran lassan. – Épen és egészségesen…

   Seraing sóhajtott, és láthatóan elfogadva Jibran tanácsát, elővette a távközlőjét, hogy megnézze az időt.

 - Több mint fél órája menekült el. Már most túl rég volt… nem számít, ha egy kicsit tovább várunk. Már kaptunk üzenetet, hogy az ezredes flottája elindult vissza a bázisra. Előkészítek egy csapatot, de megvárom, amíg az ezredes visszatér, és vezeti a kereső egységet – egyébként is ezt akarná – és valószínűleg a bázis is ezt akarná.

Ezúttal Jibran volt az, aki elemezte a fiatal Bíró arcát az éles fényben.

 - Te nem akarod elkapni őt.

   Seraing mélyen Jibran szemébe nézett, és egy néhány másodperc után gyengén elmosolyodott, de nem volt egy boldog mosoly.

 - Tévedés… szeretném visszahozni. De… ha most megteszem, talán megölik, amint megérkezik. Én… nem hiszem, hogy rossz szándékai lennének. Nem számít, mi a titka, ha igazán akarta volna, mindannyiunkat bánthatott volna megannyiszor. De jelenleg nem tudom biztonságban tartani. Ha a bázis úgy dönt, megkérdezi a véleményemet, amúgy sem számítana. És nem tudom garantálni, hogy az emberiség szövetségese, hisz nem tudunk semmit An Zhe valódi szándékairól. A szavaim jelentéktelenek. A katonaságnak én egy senki vagyok. Meg lett gyanúsítva, hogy ő az a xenogén, aki megszervezte a kitörést Madam Luval… a helyzet nagyon feszült most. Szeretném megvárni az ezredest… Azt hiszem, ő az egyetlen, aki meg tudja menteni An Zhe-t, vagy legalább megvédeni egy kicsit… amíg arra kényszerítjük, hogy valljon.

   Jibran sóhajtott, és egy másodpercre egy kis megkönnyebbülést érzett, még vissza is mosolygott a másik férfire.

 - Én is pont ezt gondoltam – ismerte el könnyedén. – Nem akarom, hogy meghaljon. Még akkor se, ha rám támadott…

   Azonban szembenézve a saját kijelentésével, eszébe jutott, hogy még mindig van egy kis esély rá, hogy a belélegzett fonalak megfertőzték – tekintve, hogy tesztelték a minta semlegességét embereken. Az összes könnyedsége kirepült az ablakon, és az izgatottsága már elapadt.

 - Még mindig lehetek fertőzött – mormogta, ismét emelkedő idegességgel. – Egy dolog biztos: ő egy rendkívül magas szintű polimorf. A legvégéig megtartotta minden emberi viselkedésformáját. Lehet, hogy a minta sem volt kifejezetten semleges, csak úgy döntött, hogy nem használja a szennyező képességét. De… de őszintének tűnt, mikor Madam Lu méh-génjeiről beszélt, amik benne rejtőztek. Nem úgy tűnt, hogy An Zhe ismerős a folyamattal. De az is bizonytalan, pontosan mi történt kettejük között… tehát mi van, ha mindezek után mégsem hazudott, mielőtt elmenekült?

   Jibran tagjai remegtek a hidegtől, ahogy erőtlenül feküdt az ágyon, az izmai irányíthatatlanul megrándultak itt-ott. Seraing csendesen hallgatta, majd sóhajtott, és az asztalhoz sétált. Jibran szeme nem követte, csak mikor a Bíró újra felbukkant a látóterében, nézett rá az alakjára. Seraing egy pohár vizet tartott.

 - Idd ezt meg.

   Segített Jibrannak megemelni a fejét, viszont az ivás szörnyű ötlet volt. Jibran szája még mindig nagyon száraz volt, mintha nem lenne képes beszívni a nedvességet, és a gyomra megfordult, öklendezett azon a korty vízen.

 - Nem tudok… nem tudok most… hányni akarok.

 - Pánikrohamod van, doktor – közölte vele Seraing. – Próbálj lassan mélyeket lélegezni az orrodon keresztül. Szükséged van vízre. Ki vagy száradva.

   Jibran csak legyintgetett a kezével, és lehunyta a szemét, mielőtt feltolta volna a szemüvegét, és a hideg tenyerébe temette az arcát. A homloka sokkal forróbbnak tűnt az ujjainál.

 - Le fogsz lőni, ha megfertőződtem?

   A halál nem olyasmi volt, amire Jibran sosem gondolt. Főleg az utóbbi pár napban, a halál csak egy általános dolognak tűnt a napirenden. Az éhezés, fulladás, depresszió, vagy ezek mindegyikének szélén táncoltak. Tudta, hogy az emberek, akiket a Világítótoronyban hagytak, öngyilkosságot követnének el, és ő maga is azt tenné, ha őt hagyták volna hátra. Csodával volt határos, hogy csak egy napot kellett ilyen körülmények között tölteniük az Ikertornyokban. De csak idő kérdése volt, mikor kerül őrá a sor.

   Legalább nem egy váratlan esemény volt. Ha fertőzés fordulhat elő fizikai kontaktus nélkül, átváltozás történhet bármikor, bárhol. Most legalább tudta, ha fertőzött, akkor az An Zhe miatt van.

 - Doktor, nem akarlak lelőni. És tényleg nem hiszem, hogy meg kell tennem. Sajnálom, ha elvesztetted a hitedet az ítélőképességemben. Szeretnéd, hogy egy másik Bíró átjöjjön, és megfigyeljen?

   Jibran hirtelen kinyitotta a szemét, és megragadta Seraing kezét, ahogy az arra készült, hogy elforduljon tőle.

 - Ne menj… - habogta, és közelebb húzta Seraingot magához. A férfi elvesztette az egyensúlyát, de sikerült elfordulnia, és csak leült az ágyra Jibran mellett, nem esett rá, és nem próbálta lefejteni a csuklójáról Jibran ujjait. – Bocsánat… Meg kell figyelned, igaz? Mi van, ha akkor alakulok át, miután elmész? Mennyi idő telt el, mióta megtámadtak? Csak mert a minta semleges volt, nem mondhatjuk biztosra, hogy belélegezve azokat a dolgokat nem változtat meg engem, hiszen megmérgeztek, és…

   Egy árnyék tűnt fel Jibran felett hirtelen: Seraing fölé hajolt, és rányomta a tenyerét az orvos szájára, teljesen elfedve, azonnal elhallgattatva vele. Jibran szeme elkerekedett a váratlan érintésre. Seraing tenyere rendkívül puha és meleg volt, de az erő, amit hordozott, felülmúlta azt, amit Jibran képes volt kifejteni ebben a pillanatban.

   A Bíró nyugodtan nézett le rá olyan közelről, hogy Jibran látta a nagyon halvány szeplőket a sápadt arcon, és minden egyes szempillát, melyek körbeölelték a szemét, ami nemcsak barna volt, de feltűnt bennük néhány sárgás-narancsos szikra a pupillái körül.

 - Doktor, nyugodj meg. Tulajdonképpen a próbaidőd már rég lejárt. Az oka, hogy ilyen sokáig itt maradtam az az, hogy biztosra menjek, elég jól vagy hozzá, hogy egyedül hagyjalak, anélkül, hogy megőrülnél. Nem mutattad a fertőzöttség egyetlen jelét sem, és még mindig úgy viselkedsz, ahogy szoktál. De ha érzel valami furcsát, amit ezelőtt nem, csak szólj.

   Jibran megdöbbent, még mikor Seraing elvette a kezét róla, akkor sem tudott kinyögni egy szót sem. Ehelyett felemelte a saját kezét, és megérintette a száját, ami sokkal érzékenyebbnek tűnt most, és rájött, hogy az arca megint ég a pániktól. Vagy talán a vérnyomása szökött fel.

   Seraing még mindig fölé hajolt, és a szépen részletezett szeme úgy nézett rá, mintha Jibran lelkébe akart volna látni vele. Az orvos teste enyhén megborzongott.

 - Azt hiszem… talán – nyögte ki ezeket a szavakat magasabb hangon. Seraing a homlokát ráncolta, és még mindig nem vette le róla azokat a szemeket.

 - Mit érzel? Megváltozott a gondolkodásod?

   Jibran késztetést érzett nyelni, habár a szája még mindig száraz volt. Mit érzett? Furcsán érezte magát, és nem talált szavakat körbeírni. A gondolkodása…? Egy pillanattal ezelőtt a feje tele volt a nemrégiben lezajlott események emlékeivel és gondolataival, de most csak néhány ettől független dologra tudott gondolni. Az összpontosítása elkalandozott.

 - Úgy gondolom… hogy nagyon hosszúak a szempilláid. Csini.

   Seraing felvonta a szemöldökét, majd felegyenesedett. Az árnyéka eltűnt, és a szoba megint olyan éles fényű volt, hogy Jibran szeme könnybe lábadt. Az orvos visszatolta a szemüvegét az orrára, ezzel elrejtve a mozdulatot, ahogy megtörölte a szemét.

 - Pihenned kell egy kicsit, doktor – mondta a fiatal Bíró; a szavai változatlanul nyugodtak.

 - Eh? Ez minden? – Jibran nyelt, és a mosolya enyhén megremegett. – Várj… várj, várj, várj. Ha ennyiben hagyod, teljesen zavarban leszek. Legalább pirulj el, vagy valami…

   Seraing finoman nevetett. A hang levegős volt, mintha csak lélegzet volna, de a halványsága olyan hozzáillő tónus volt a gyengéd fiúhoz, hogy Jibran nyaka libabőrt növesztett.

 - Köszönöm a bókot. De igazából, elég gyakran hallom ezt a kijelentést.

   Megmagyarázhatatlan fájdalom hasított Jibran gyomrába, mint a villám, és most ő volt az, aki a homlokát ráncolta.

 - Oh… szóval unalmas voltam – vonta le a következtetést, és mielőtt a Bíró válaszolhatott volna, ő úgy döntött, kicsit rájátszik és eltúlozza a helyzetet. – Most már sokkal jobb. Nemcsak, hogy az egész életem munkája nem ér semmit, még flörtölni se tudok. Sokkal jobban érzem magam, köszönöm. Sajnálom, hogy megint hallanod kellett.

 - Most megbántódtál? – Seraing félrebillentette a fejét, és bár a kommentárja nem tűnt kötözködésnek, Jibran szívverése felgyorsult. Megbántódott, hah! Saját magát bántotta meg azzal, hogy felhozta ezt. Tudhatta volna, hogy az ugratás nem működik ezeken a hülye Bírákon. De nem tudta ezeket a gondolatokat szavakba önteni, mert Seraing ismét nevetett. – Nem a te hibád. Jól flörtölsz. Én… egy kicsit feszült vagyok most. Az egész éjjel elég stresszes volt. Csak nem tudom magamnak engedni, hogy lazítsak. Kérlek, ne vedd a szívedre. Hálás vagyok a szavaidért.

Jibran még most még hülyébben érezte magát. Lehunyta a szemét, és lenyelte a frusztrációját.

 - Ne foglalkozz velem – mondta aztán. – Csak szétszórt vagyok. Nem is tudom már, mit beszélek. Igazad volt, fáradt vagyok. Csak ki akartam engedni a gőzt. Tudod, elterelni a figyelmemet, meg ilyenek… Még mindig félek, hogy fertőzött vagyok vagy meghalok. A méreg talán még mindig nem szívódott fel a véremben. Abban az esetben, ha szörnnyé alakulnék, azt gondoltam, jó lenne egy kicsit mulatni előtte. Tudom, most semmi értelme annak, amit mondok, de csak tudatni akartam veled, hogy csinosak a szempilláid. De a visszautasítás akkor is fájdalmas, végül is.

 - Elnézést… nem állt szándékomban visszautasítani. – Seraing komoly arca arra késztette Jibrant, hogy nevessen, de még mindig túl ideges volt. Ennek ellenére, ami legjobban fájt, az büszkesége volt. Francba.

 - Nem? Szóval hízelgőnek találtad?

 - Én… nos, igen, annak.

De az arca olyan változatlan volt, mint Lu Fengé a piszkálódások után. Jibran összeszorította a száját.

 - Ez valamiféle maszk az arcotokon, amit ti ott az Eljáró Bíróságnál magatokra növesztetek? – panaszkodott Jibran. – Miért vagytok mind ilyen szárazak és unalmasak a heccelésre? Lu Feng a példaképed, vagy mi? Olyan hideg akarsz lenni, mint az az ember?

   Seraing finoman sóhajtott, de türelmesen megveregette Jibran ujjait, melyek – az orvos csak most jött rá – még mindig Seraing jobb kezén pihentek.

 - Kérlek, ne légy rá mérges. Elképzelhetetlen súly nyomja a vállát. Csak magát védi. És… tulajdonképpen igen. A tanulásunk és a munkák része, hogy megtanuljuk, hogyan őrizzük meg a nyugalmunkat. Ha pánikba esünk, vagy hagyjuk, hogy az idegesség eluralkodjon az elménken, nem vagyunk képesek a munkánkat végezni. Ez nem mindig könnyű, és én egyáltalán nem vagyok jó benne. De most sok ember támaszkodik rám, és sok felelősségem van, mint az ezredes helyettesítője. Bármelyik másik időben bedőlnék a flörtölésednek.

   Jibran kezdett rendkívül összezavarodni. Csak ugratni akarta ezt a fiatalembert, de most, hogy Seraing ilyen komolyan vette, az orvos maga kezdett el melegséget és nyughatatlanságot érezni az „áldozata” helyett. A saját reakciója legalább annyira megrémítette, mint a lehetősége, hogy megfertőződött.

 - Ah – felelt, és nem tudta tartani a szemkontaktust ezzel az emberrel, de a pillantása a vékony ajkakra esett, és megállíthatatlan vágyat érzett, hogy megnyalja a sajátjait. A hangja megint elég rekedté vált. – Nos, talán ha a mai napra szóló munkádnak vége, visszajöhetnél… és meglátjuk, mennyire hasznos a flörtölésem.

Seraing halvány mosolyt mutatott felé.

 - Nem hiszem, hogy szabad leszek a közeljövőben, doktor. Ha az ezredes megérkezik, még több munkánk lesz.

   Jibran úgy döntött, hogy csak a karja alá rejtőzik; eltakarta a szemét vele, fájdalmasan a saját arcába nyomva a szemüvegét.

 - Megint visszautasítasz. Hazug.

 - Nem teszem. Tényleg nem. Elnézést. Ez csupán elkerülhetetlen. A feladatok miatt, amiket már el kellett volna végeznem, túlóráznom kell. Ahelyett, hogy a munkámat végezném, itt ülök, arra várva, hogy pihenj. Már vissza kellett volna mennem, doktor.

 - Ah, igen, igen, nagyon elfoglalt vagy… - Jibran kezdett gyorsabban beszélni. – Ez minden bizonnyal az én hibám. Akárhogy is, sajnálatos. Itt vagy, és engem is kihagysz. – Jibran még mindig a szemére nyomta a karját, addig, míg a szemüveg padkái a bőrébe nem vájtak. Az arca égett. Már tényleg be kellett volna fognia a száját, de ez sosem volt számára opció, amikor a saját bőrében lenni ilyen kényelmetlen érzés volt.

 - Nem hibáztattalak… Úgy hiszem, még mindig pánikolsz, doktor. Rosszul érezném magam, ha kihasználnálak ebben a helyzetben.

   Jibran borzongott, és nyelt egyet, az ujjai ökölbe görbültek a tehetetlenségében, és a frusztrációját ebbe a szorításba öntötte. Amikor a körmei a bőrébe vájtak, egy kicsit jobban érezte magát.

 - El tudom dönteni, mit érzek, és úgy érzem, nagyon szeretném, ha megcsókolnál. Száraz a szám.

 - Mert kiszáradtál, ahogy mondtam. És mert pánikolsz.

   Jibran kikényszerített magából egy remegő nevetést, és nem tudta visszafogni magát, hogy egy szemével kikukucskáljon. Seraing még mindig őt figyelte, dacára annak, hogy az orvos elrejtette az arcát.

 - Most komolyan…? Ha nem elutasítasz, akkor nincs az az isten, hogy ne pirulj el egy ilyen kijelentés után.

Seraing mosolya kínosnak tűnt most.

 - Én… elnézést kérek. Ahogy mondtam, túlságosan készenlétben vagyok. De doktor… pontosan mire van most szükséged? Egy egyszerű beszélgetés nem tenné meg a hatását? Azt hittem, ha itt maradok, és odafigyelek rád, lenyugszol hamarosan, mert szereted a figyelmet. Ez most egyértelműen nem működik, de nem igazán tudom, mit vársz, mit tegyek. Tényleg az kell, hogy térdre boruljak előtted? Az segítene? Nem akarlak megbántani.

   Jibran ajkai enyhén remegtek megint, és csak visszatért a teljes rejtőzködés módba. A szabad keze a saját ruhájára markolt.

 - Mi van, ha igen? Csak csókolj meg, és dugjunk. Miért vagy ennyire megszállott a munkáddal kapcsolatban, amikor talán mind meghalunk hamarosan? Vagy legalábbis én. Nem éreznéd magad rosszul, hogy visszautasítottad az utolsó kívánságomat?

 - Amúgy nem fogsz meghalni. Már egy órája volt, hogy elvesztetted az eszméletedet.

Vége. Jibran nemcsak az arcát rejtette el, de a fal felé is fordult, a hátát mutatva Seraingnak.

 - Megsemmisültem. Nyertél. Csak menj. Jól leszek, ne aggódj. Ezt felejtsd el. Csak nagyon fáradt vagyok az utóbbi napok miatt.

   Jibran érezte, hogy a matrac megmozdul, amikor Seraing felállt. Az orvos szorosan összezárta a szemeit. Ez az ember tényleg… persze, ő maga volt, aki nem állt meg, amikor tudta, hogy meg kellett volna állnia, de… miért nem tudott ez az ember „térdre borulni előtte” ahogy mondta… csak egy kicsikét?! És ez nem volt új számára, Jibran mindig is ezt csinálta, mindig próbált Lu Feng bőre alá mászni, de Lu Feng csak ignorálta őt, szóval minden rendben volt! De abban a pillanatban, amikor Seraing elkezdte komolyan venni őt, valami oknál fogva komollyá vált a dolog… És ez a fiatalember, az összes istenek szerelmére, még így is tartotta a sztoikusságát egy ilyen közvetlen ajánlat után, amit Jibran soha nem tett senkinek ezelőtt… A fenébe is! Miért nem tudnak sosem ezek az emberek ellazulni egy kicsit?

   Minden csendes volt, ezért Jibran összerezzent, amikor valami megérintette a vállát. Aztán, az a könnyű valami végigborult az egész testén. Titokban kilesve a karja alatt, az orvos megállapította, hogy a paplan volt az, a másik ágyról. Seraingnak még volt mersze körbetűrögetni körülötte a takarót, hogy Jibrannak egyetlen testrésze se látszódjon ki. Nagyon kényelmes volt, mégis újra teljesen megfeszült.

 - Szólni fogok, ha az ezredes visszatért. Pihenj jól, doktor.

   Ezt követően, Jibran hallotta a halk lépteket távolodni, az ajtó csendesen nyikorgott, és volt egy halk klikkenő hang, ahogy Seraing egyedül hagyta a szobában a viharos érzéseivel.

~¤JxS¤~

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés