Két karcsú csáp tartotta a túlélőket hátuknál, és a levegőbe emelték őket. Ha közelebbről megnézte az ember, a csápok a bőr alá hatoltak, és a gerinchez kapcsolódtak, irányítva minden ideget – ezért tudtak integetni.

     Amikor a csáp felemelte, a férfi egyik cipője leesett, és felfedte a feldagadt, kék lábát.

     Az a kettő már rég meghalt, és csáp-bábbá vált.

     A két holttest a levegőben lógott, a mozdulataik élőnek tűntek. A férfi mohón körbenézett, a nő felemelte a karját, és integetett, mintha egy valós ember hívott volna segítséget. Tumorszerű kitüremkedések voltak a csápon, melyeket tollak fedtek. Ekkor a kitüremkedések szétnyíltak, láthatóvá téve a száj részt.

     A száját nyitogatva, férfihangon kiabált:

   - Hova mennek, miért hagynak figyelmen kívül minket?

     Aztán újra sikoltott női hangon:

   - Ne hagyjanak itt! Kérem, mentsenek meg! A kisbabám vár otthon!

     Lu Bafang elborzadt.

     Ha nem lettek volna a csápok, nem tudta volna megmondani, hogy élő emberek voltak-e vagy sem. Ha meghalt volna itt, ő is bábbá vált volna, csápok által irányítva, hogy idecsalja a következő embercsapatot.

     Szerencsére, talán olyan keveset mozogtak, hogy a csápok nem vették őket észre, helyette néhány a csapatot üldözte. A konvoj olyan messzire hajtott, hogy a lövések zaja alig hallatszott, csak a csápok másolták tovább az emberi kiáltásokat, és a szél süvített, ahogy fordultak.

     A hirtelen csend nem csillapította a feszültséget. Lu Bafang tenyere izzadt, és mikor elfordította a fejét, látta, hogy Shi Yuan elszántan meredt a csápokra.

     A viselkedése nyugodt volt.

     Az a nyugodtság volt, mint mikor kinyúlt a kezével, hogy megérintse a Méhkirálynőt, nem csillogott szomorúság vagy öröm a kíváncsi szemeiben.

     Ebben a pillanatban furcsa érzés támadt Lu Bafang szívében.

     Mintha Shi Yuan és a szörny ugyanazon az oldalon álltak volna.

     Ez az érzés elillant. Az egyik kezét a pisztolyára kulcsolta, elővette a mobilt, és nyomkodni kezdte, és átadta Shi Yuannak, hogy lássa: [Értesíteni fogják a várost, a város nincs messze, egy támogató kocsi jön majd hamarosan.]

      Miután gondolkodott egy kicsit, hozzátette: [Ne félj, kiküldtem a koordinátákat, vissza fognak jönni.]

     Igazából Lu Bafang nem tudta, hogy bárki is jön-e majd megmenteni őket.

     Humanitárius szempontból senkit nem szabadna magára hagyni; de a valóság gyakran kegyetlen volt, csak ketten voltak, egy csomó embert és anyagi erőforrásokat szentelni rá, hogy megmentsék kettejüket, visszatérve egy magasan fertőző anyagú territóriumra kérdés nélkül veszteséges egyezség volt, amit a parancsnoki központ nem fog engedélyezni.

     Ha az erősítés megérkezik, az csak egy dolog miatt lehet: túl közel volt a városhoz, és a parancsnoki központ úgy érezheti, hogy a fertőző teremtményeket azonnali hatállyal ki kell iktatni, hogy elkerüljék a város fenyegetettségét.

     De lehetetlen volt Lu Bafang számára, hogy ezt elmondja Shi Yuannak.

     Shi Yuan rápillantott az üzenetre, csendesen bólintott, és visszahúzta a fejét.

     A megmaradt csápok lassan visszahúzódtak a föld alá, még a levegőben lévő két test is eltűnt.

     Ha nem ismered a szörny szokásait, a mozdulatlanság legalább segít életben maradni. Ők ketten így csak elfeküdtek a lejtőn, csendben, egymás lélegzetét hallgatva, megölve a halotti csendet.

     Ahogy Shi Yuan a hátán feküdt, kezdett unatkozni.

     Amikor a múltban nem ismerte egy szörny veszélyességét, csak felállt és távozott, és nem kellett csinálnia semmit. Ezen kívül az Anyakirálynő esetéből kiindulva kispekulálta, hogy talán el tudott volna bánni a csápokkal.

     De nem akarta leleplezni magát, máskülönben Lu Bafang utálná, csak úgy, mint Xie Qianming.

     Eléggé kedvelte Lu Bafangot, és sok történetet hallott tőle.

     Shi Yuan aprót lengetett a farkán, és oldalra nézett, Lu Bafang idegesnek tűnt, túl keményen szorongatta a fegyverét a kezében, az ujjvégei enyhén elkékültek.

     Arra gondolt, csak társaságot nyújtok itt Lu Bafangnak.

     Az emberek, mint ő, olyan teremtmények, akik féltek egyedül maradni.

     A nap letűzött rájuk, de a hőmérséklet nem volt magas. Minden perc és minden másodperc nehéz volt. Két vagy három óra telt el, és mikor kiitták az utolsó csepp vizet is a vízhordozóból, végre itt volt az ideje a reggel és éjszaka váltásnak.*

     Lu Bafang többször is megerősítette a terminálját.

     A parancsnoki központ megkapta a koordinátákat, amiket kiküldött, és csak annyit válaszolt, hogy maradjon a helyén, és várjon további hírekre, csak hogy aztán ne legyen nyoma erősítésnek egészen mostanáig.

     Hosszan hezitált, mielőtt folytatta az írást Shi Yuannak: [Várjunk még egy fél órát, ha még mindig semmi hír, megpróbáljuk magunkat menteni.]

     Shi Yuan bólintott.

     Fél órával később még mindig nem volt üzenet a terminálon. Lu Bafang levette a kést, ami nála volt, és Shi Yuannak adta, azt írva: [Mássz előrefelé, ha megtalálnak, fuss előre, ne törődj velem, és ne fordulj vissza.]

     Shi Yuan elvette a kést, és Lu Bafang kezdte vezetni a mászásukat északi irányban – volt egy szikla nem messze, amit ideiglenes menedéknek használhattak, és a egy pár halott, görbe nyakú fa, 700 vagy 800 méterrel odébb. Szerencsétlen volt a mászó pozíciójuk, lassú és fáradtságos, és nem tudta, milyen messze tudnak a csápok mozogni. Bonyolult és veszélyes próbálkozás volt, de nem volt választásuk.

     Shi Yuan követte őt.

     Mielőtt elmásztak volna egy száz méterre, hallotta a hümmögő hangot a földből.

     A csápok megtalálták őket, sebesen közeledtek!

    Az emberi fül nem hallhatta a hangot, Lu Bafang tudatlan volt.

     Shi Yuan megállt a mozgásban, és visszafordult.

     Egy kicsit szomorú volt, nem akarta megölni az Anyakirálynőt, és ezeket a csápokat sem akarta megölni, de mivel nem volt lehetőség kikerülni őket, hagynia kellett, hogy meghaljanak.

     A farkán lévő pikkelyek általában engedelmesek, finomak és simák voltak; miközben tartotta a farkát, jól aludt éjjel, de most úgy nézett ki, mint mikor valamiféle állat halálra volt ijesztve, és készen állt a támadásra. A pikkelyek lassan nyíltak és csukódtak, fémcsikorgás szemű hangot árasztva, és olyan élesek voltak, mint egy vastüsök. A fekete pikkelyek a szeme sarka alatt még és még bizarrabbnak tűntek ezúttal, visszaverődtek a fehér és kristályszerű bőrén.

     Gyönyörű volt.

     Csak épp ennek a gyönyörűségnek tüskéi voltak, és olyan gonosz volt, mint egy hideg, véres kés.

     Zümm, zümm, zümm…

     Amikor a csápok alájuk értek, hirtelen megálltak, és egyenesen elindultak az ellenkező irányba – néhány robbanás hallatszott a levegőben! Olyan fülsiketítő volt, mintha megannyi éles kés vágta volna át pimaszul az eget!

     Lu Bafang hirtelen hátrafordult, és felkiáltott.

   - Feküdj le, és ne mozdulj!

     Mielőtt Shi Yuan reagálhatott volna, Lu Bafang már rávetette magát. A szeme sarkából látta, hogy jópár repülőgép tűnt fel a horizonton, a süvítő szél hangjával, szépen és egyenletesen támadva. Bombákat dobtak le, és két másodperccel később a föld megremegett, és az eget sár és kődarabok töltötték meg, amik méterekkel odébb placcsantak.

     A légierő eljött.

     A csápok feldühödtek, és minden erejükkel az ég felé nyúltak, próbálva lerántani a repülőket, de sikertelenül.

     Kétkörnyi bombázás után a repülő egyenesen elment. Rögtön ezután egy csapat ember tűnt fel a puszta északi oldalán. Teljesen fel voltak fegyverkezve, és átvágtak a robbanások füstjén és porán.

     A csápokat a halálba robbantották, de egy pár még mindig dühösen csapkodott. Egy újabb heves csata zajlott, golyók, kések fényei, és üvöltések. Shi Yuan kidugta a fejét, hogy nézze, de Lu Bafang visszanyomta.

   - Ne nézd, ne nézd, vigyázz az eltévedt golyókkal!

     Shi Yuannak vissza kellett húzódnia megint.

   - Azért jöttek, hogy megmentsenek? – kérdezte.

   -… mondjuk – mutatott Lu Bafang egy bonyolult mosolyt. – Röviden, egy ideig még nem halhatunk meg.

     Még mindig a földön feküdtek.

     Nem sokkal később lépések zaja közeledett, és egy egyszemű férfi tűnt fel a fegyverével előttük.

     Shi Yuan észrevette, hogy kígyószerű, zöld pikkelyek borították az állától a nyakáig.

     Az Egyszemű Sárkány kettejükre nézett, a szeme megállt Shi Yuanon három másodpercre, aztán elfordította a fejét a kommunikációs terminálja felé, és azt mondta:

   - Két célpont megtalálva, kezdjék az átvitelt.

     Jelzett egyet, Lu Bafang megértette, és meghúzta Shi Yuant, hogy álljon fel.

     Mielőtt felkeltek volna, egy csáp csendesen megjelent az Egyszemű Sárkány mögött. Csak ahogy Shi Yuan majdnem szólt neki, hogy felhívja rá a figyelmét, látta, hogy a férfi visszakézből átlőtte a csápot, mintha a feje hátulján is lett volna szeme. Zöld vér ömlött rá, a csáp túl közel volt, vonaglott a fájdalomtól, ahogy a fegyver hátra rúgta. A száj rész előbukkant, emberi hangon kiáltva:

   - Ne ölj meg! Még élek! Nem vagyok szörnyeteg!

     Miután ezt mondta, odatolta a női hullát az Egyszemű Sárkány elé.

     Szorosan csavarta körbe a női testet, és az élénk mozdulatok miatt, első látásra nehéz volt megmondani, hogy halott volt-e vagy élt.

     Az Egyszemű Sárkány ciccegett, és hezitálás nélkül a két keze közé fogta a fejét és a nyakát, és hirtelen erőt fejtett ki rá. Az izmok a karján kidudorodtak; egy rémületes robbanás következett, és a női koponya szétloccsant a férfi által. A törött csontok a tenyerébe hatoltak, és úgy tűnt, nem érzett fájdalmat. Előhúzta a kését, és a csáp és a női hulla gerincének a csatlakozásához döfte. A holttest remegve huppant a földre.

     Előnyt kovácsolva ebből a résből, egy pár csáp emelkedett fel a felszín alól, és hármuk felé csörtetett, de megint széttrancsírozták őket a golyók.

     Az erősítés megérkezett, és három vagy négy ember tartott fegyvert, és teljesen kiirtották a csápokat.

     … Ha Shi Yuannak lett volna egy kis józan esze, akkor rájött volna, hogy az erő és a reakciójuk gyorsasága, amivel ezek a katonák bírtak, nem olyasmik voltak, amivel emberi lény bírt.

     De nem volt sok józan esze, és csak azt gondolta, hogy ezek az emberek milyen csodálatosak.

     A harc befejeződött, és csak egy pár csáp maradt elidőzve.

   - Gyerünk – tette el az Egyszemű Sárkány a kardját, és feléjük emelte az állát.

     Amikor Shi Yuan és Lu Bafang követte őt, beszálltak egy terepjáróba, ami pont akkor érkezett, és végre elhagyták ezt a kaotikus helyet. Lu Bafang hosszú, megkönnyebbült sóhajt hallatott, a halál torkából való menekülés örömétől, lestrapálva dőlt hátra az ülésen, és lehunyta a szemét.

     Biztonságban voltak.

Előző

Következő

*Megjegyzések

Ideje a reggel és este váltásának: angolul annyi volt csupán írva „time of morning and evening”. Furcsa volt, így rákerestem. Meglehet, hogy ez egy amolyan bibliai utalás, a reggeli és esti bárányáldozásra, ami esetében a bárány a keresztre feszített Jézus Krisztust szimbolizálja. Viszont ennek sok értelme így sincs a sztori tekintetében. A leírás szerint ez az időszak attól számított, mikor a nap elkezd lemenni, egészen a napnyugtáig, én úgy mondanám, ez a délután. :’D Viszont abszolút nem vagyok otthon a vallási kérdésekben, és nem akarok tiszteletlenséget sem fordítani, ezért ezt így meghagytam a szövegben. Ha van bármilyen javaslatotok vagy infótok, kérlek, világosítsatok fel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés