Shi Yuan aprócska józan esze nem állta ki a tömeg szakadatlanul zúduló kérdéseit.

     Hamarosan mindenki felfedezte, hogy nem tud iránytűt, térképet, vagy bármilyen elektromos eszközt leolvasni; nem tudott vizet forralni, maguktól fövő ételeket enni, és nem tudott semmit a fertőzött emberekről… Olyan volt, mint egy virág az üvegházban, a leg „butusabb és édesebb” személy, teljesen lehetetlenné téve az elképzelését is, hogyan élt túl eddig a napig.

     A konvoj kivezetett az erdőből, ki az Anyakirálynő aktivitásának hatósugarából, és a végtelen pusztaságra érkezett. Ez volt a legsötétebb óra a hajnal előtt, amikor megálltak két óra pihenésre, mielőtt kimentek volna.

     Lu Bafang és Wang Yu kiszállt a kocsiból, és átszállították a gyógyászati felszereléseket a másik kocsihoz. Mire áthelyezték a dobozokat, mindketten alaposan leizzadtak. Lu Bafang oldalra húzta Wang Yut, és azt mondta:

   - Wang nővér, mit gondolsz, mi történt Shi Yuannal? Úgy néz ki, mintha több száz évvel ezelőttről jött volna. Csak megmutattam neki, hogyan működik a telefon, és azt mondta: „Hűha! Elképesztő vagy!”, aztán különösen elkezdett imádni.

     Wang Yu az égre pillantott.

   - Én sem tudom…

     Mindketten véletlenszerűen benéztek a kocsiba, ahol Shi Yuan egy iránytűt tartott a két kezében, rámutatva vele a hősugárzóra, és nem tudták, mit tanulmányoz.

   - Mindig akad valami csodabogár, főleg ebben az évben – mondta Lu Bafang.

     Wang Yu megint csendben volt egy ideig, majd azt mondta:

   - Kétszer futottam bele ilyen szituációba ezelőtt. Először, amikor az északi védővonal állomásra mentem, találkoztunk egy anyával és a fiával. Az anya úgy érezte, a világ túl kegyetlen volt, és nem akarta, hogy a gyereknek szembe kelljen vele néznie, és összeeszkábált egy elefántcsont torony-szerű környezetet a fiúnak.* A fiú idősebb tinédzser korú volt, majdnem húsz, sosem látott tévét, vagy hallgatott rádiót, és sosem látta a külvilágot. A szemében az évek csendesek voltak, a világ békés, és a szörnyek csak a tündérmesékben léteztek.

   - Ez az elkényeztetés túl morbid – esett le Lu Bafang álla. – A gyermek szeretése nem abban kellene, hogy megnyilvánuljon, hogy megtanítja, hogyan éljen túl?

   - De. A nőnek mentális problémái vannak, és amióta a férje a terhessége alatt meghalt, nincs valami jó állapotban – mondta Wang Yu. – A másik alkalom az volt, amikor Huaixibe mentem, ahol egy kis városkát egy privát hadierő irányított. Békésen tárgyaltunk velük, de akadt egy kis összetűzés…

     Megtorpant egy fél másodpercre, és átugrott a történet másik pontjára.

   - Röviden, a hadierő eltűnt. A vezetőnek volt némi különcsége, és sok fiatal kislányt és kisfiút tartott, mindegyikük a helyiek „eltűnt” gyermeke volt.

     Amikor becsukta a szemét, még mindig emlékezett a gyermekek nem evilági tekintetére.

     Sosem tanítottak nekik józan észt vagy túlélői képességeket, csak ahhoz értettek, hogyan kényeztessenek másokat, és csak azt tudták, hogyan feküdjenek az ágyban, és adjanak ki fülemüleszerű, gyengéd nyögéseket.

   - Vadállat – ráncolta Lu Bafang a homlokát.

   - A vadállat szörnyű halált halt, darabokra robbant egy C4-estől*, a falra tapadt és nem lehetett levakarni. A gyerekeket is egy árvaházba küldték tanulni. – Wang Yu vetett egy pillantást Shi Yuanra, aki erősen meredt az iránytűre. – Csak azt akarom mondani, hogy furcsaságok történhetnek.

   -… Igen – mondta Lu Bafang. – Az igaz, hm.

   - Talán egy nap tudni fogjuk a választ. – Wang Yu megint Shi Yuanra lesett, és összezavarodva mondta: - De miért tartja még mindig az iránytűt a hősugárzóhoz? Melegen próbálja tartani?

     Shi Yuan legalább tíz perce ezt csinálta, óvatoskodva, nem merve megmozdulni, még a farka is megfagyott a levegőben, mintha egy dermesztő varázslat találta volna el.

   - Oh. – Lu Bafang egy kicsit zavarba jött. – Azt tanítottam neki, hogyan olvassa az iránytűt. Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, azt mondtam, az iránytű egy tojás, amit én raktam, és mindjárt kikel, szóval meghagytam neki, hogy őrizze és tartsa melegen, máskülönben a tojásom meghal.

     Ő mindig is olyan ember volt, aki lezseren beszélt, és viccelődött.

     Ennek eredményeképp, Shi Yuan borzasztóan félt tőle, és a hősugárzóhoz tartotta az iránytűt, nem merve mozdulni sem.

     Wang Yu nem jutott szóhoz.

     Wang Yu a homlokára tette a kezét.

   - Lu Bafang, félreismertelek, van szíved hazudni neki…

   - Nem gondoltam, hogy komolyan veszi, normális ember nem hinné el! – sírta Lu Bafang, és grimaszolt. – Hogyan magyarázzam el neki, hogy ez a dolog nem igazán tud kikelteni egy kicsi Lu Bafangot?

   - Nem magyarázd el – veregette meg a vállát Wang Yu. – Tégy úgy, mintha tojást raktál volna.

     Amikor visszatértek a kocsiba, Shi Yuan óvatosan visszaszolgáltatta a „tojást” Lu Bafangnak, és azt mondta:

   - Még nem kelt ki.

   - Ne aggódj, csak egy idióta – mondta Wang Yu. – Ilyenek az idióták, ez egyértelműen nem a te gondod.

     Lu Bafang sem jutott szóhoz.

     Shi Yuan értetlenül pislogott.

Wang Yu érzelmessé vált, ránézett, és azt mondta:

   - Úgy nézel ki, mint egy démon, de tulajdonképpen butus és édes vagy, elvesztegetted a lehetőségedet, hogy gazember legyél.

     Shi Yuan nem egészen értette.

     Még mindig sok dolog volt, amit nem értett.

*

     Wang Yu és Lu Bafang valami mással voltak elfoglalva, Shi Yuan egyedül volt az autóban, az ablakhoz hajolt, és titokban megfigyelte az embereket.

     Fegyverek és lőszerek, ellátmányok, gáz és dízel… A konvoj készen állt távozni, és az emberek kapkodtak.

     Shi Yuan tekintete megállt az egyik ember hátán.

     A férfinek élénk színű tollak fedték a kézfejét és a nyakát, mint egy madárnak, és elmerült egy fekete masina bütykölésében.

     Ő is egy szörnyeteg? Ő is beszivárgott az emberek közé?

     Shi Yuan farka kérdőjelet formált, öröm volt látni a saját fajtáját.

     A masinát egy erősítővel szerelték fel, és délkeletre nézett. A férfi megnyomta a gombot, és az magas frekvenciájú hanghullámokat adott ki, amiket emberi fül nem hallott. A fertőzött madarak, amik a konvojt követték a távolban, megrémültek, és szétszóródtak a hangra.

     A következő másodpercben a férfi elfordította a fejét, és épp úgy esett, hogy találkozott Shi Yuan tekintetével.

     A szeme szigorú és értelmes, és talán volt benne némi gyűlölet a madárraj felé.

     Semmilyen formában nem volt szörny.

     Shi Yuan visszahúzta a fejét.

     … Tényleg ő az egyetlen más itt.

     Úgy érezte, hogy – lehetséges – hogy ő lesz itt a gazember.

     A kis szörny, aki beivódott a tömegbe, és a városba készült.

     De akkor mi van?

     A szörnyek elég állhatatosak voltak, hatalmas madarak, mint fényes kövek, összegyűltek a fészküknél, gombák énekeltek dalokat egész éjjel, csak hogy odavonzzák a kíváncsi áldozatokat, és eltörjék a csontjaikat, és kiszívják a csontvelejüket, fertőzött farkasok öltek a területeikért, és a vér megállás nélkül, szárazon folyt. Shi Yuan nem volt érdekelt ezekben, csak meg akarta találni az emberét.

     Meg tudod tanulni, ha nincs fogalmad róla, hogyan használd a mobiltelefont, és tudsz gyakorolni, ha nem tudod, hogyan kell egy térképet használni. Amíg újra meg újra megfigyeled az emberi lényeket, mindig tudsz tanulni a szavaikból és cselekedeteikből, és megtanulhatsz bármit róluk.

     Az emberek még mindig elfoglaltak voltak, szóval Shi Yuan elővette a mobiltelefonját, és úgy kezelte lassan, ahogy Lu Bafang tanította neki.

     Egy kis idő múltán még mindig nem értette, és elaludt a farkát ölelve.

     A konvoj újraindult, és kivezetett a vadonba.

     Hamarosan hajnalodott.

     A vadon egének mindig csodálatos színe volt. A gazdag kék és lila színek összekeveredtek az indigószín függönnyel, élénken megcsavarodtak és kifordultak, mint ahogy olaj tekereg a vízfelszínen. A tompa föld halott volt, a fák halottak voltak, és a gazak rendetlenül terültek el. Az egyetlen meleg szín ott volt, ahol az erős szél, és ahol felkelt a nap, egy vörös loccsanás színezte el a földet vértengerré.

     Lu Bafang műszakot váltott a sofőrrel, és folytatta a vezetést, míg Wang Yu száraz kenyeret rágcsált.

     Shi Yuan is felébredt, és álmosan nézett a távolba.

     Egy katona ruháit viselte, zsákként lógott rajta, és egy farkasfog-medálos nyaklánc függött a nyakában. A nyakától a vállaiig büszke vonalak futottak a reggeli fényben, mint valami művészi alkotás.

     … Shi Yuan nagyon jól nézett ki.

     Mintha Isten kegyeltje lett volna, a bőre kifogástalan volt, a szeme élénk, a szemöldöke fekete, és a bőre elefántcsont-szerű ragyogását nem lehetett elrejteni sárral és fűvel. Olyasféle szépség volt, amire mások emlékezni fognak, még ebben a durva vadonban és ezekben a nehéz időkben is.

     Shi Yuan nem ébredt rá, hogy még ezzel a szokatlan külsővel is, nagy figyelmet vonzott magára. A rózsáknak vannak tüskéi, és mindig akadnak emberek, akik meg akarják érinteni.

     … Ez volt a gond.

     Wang Yu lágyan sóhajtott.

     Ez a fajta szépség anélkül hozott tűzbe bárkit, hogy észrevette volna. Hatásosabb volt, mint ezernyi gránátalma szoknya és öltönynadrág*. Ha mindez kiváló gondolkodással párosult, olyan éles lehetett, mint egy kés, elég, hogy észrevétlenül embert öljön.

     De öltöztessük fel vele a butus Shi Yuant, túl puha lett, és még a kis tövis is úgy tűnt, csak egy blöff.

     A tudatlanság és a szépség kombinációja katasztrófa volt, kivétel nélkül.

   - Shi Yuan – szólította meg Wang Yu.

     Shi Yuan visszanézett rá.

   - Ez a világ nagyon veszélyes, és neked még sokat kell tanulnod – mondta Wang Yu.

   - Oh… - Persze, Shi Yuan tudta ezt, és összezavarodott. – Éppen tanulni próbálok.

   - Engedd meg, hogy tanítsak valamit – mondta Wang Yu, és mély levegőt vett. – Sok mindent tudnék mondani, kissé nehéz eldönteni, hol kezdjem… De kezdjük a legalapvetőbbel, tudod, mi az a „Szakadék”?

     Shi Yuan csendben maradt.

     Shi Yuan teljesen megdöbbent.

Előző

Következő

*Megjegyzések:

Elefántcsont-torony – egy elszigetelt, a valóság realitásától elzárt világ, egy kiváltságos védelmi helyzet leírására szolgál. 

C4 – egy bombatípus

Gránátalma szoknya és öltönynadrág – pomegranade skirt and suit pants, ez egy kínai mondásból ered, történelmi háttere van. A régi Kínában volt egy szoknya, ami a gránátalma virágához hasonlított, a kifejezésük „bow down under the skirt of pomegranade” (hajolj meg a gránátalma szoknya előtt) azt takarja, hogy a férfiak képtelenek voltak ellenállni az ilyen szoknyát viselő nők szépségének, térdre estek előttük. Manapság a nők finom alakjának, eleganciájának leírására használják a kifejezést. Ebben a kontextusban azt jelenti, hogy Shi Yuan szépsége túlmutatott ezernyi gránátalma szoknyát viselő nő szépségén, ami már önmagában is bárkit térdre kényszerített volna. (Az öltönynadrágban nem vagyok biztos, gondolom arra utal, hogy a vörös (a szoknya színe), hasonló megjelenésű nadrágnak is ugyanaz a jelentése. XD)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés