A Hold élénk fénye egyenesen világított, és a szél az erdőben fagyos volt.

     Egy férfi feküdt a sziklán, vérrel borítva, szétszórt fák árnyékával körülvéve. Az orcáját és a nyakát átlátszó hólyagok borították, melyekben rovarszerű árnyak úszkáltak. Kinyújtotta a kezét, küszködve a beszéddel:

   - Te… te…

     Shi Yuan megállt egy pillanatra; félredobta az elemlámpát, és odarohant, megragadva a kezét.

     A férfi keze hideg volt, olyan hideg, mint egy halotté, és fájdalomtól remegett. Shi Yuan lehajolt, a fülét a férfi ajkához nyomva, és azt mondta:

   - Mit akarsz mondani? Itt vagyok, itt vagyok.

     A férfi mondott valamit, de Shi Yuan nem hallotta tisztán.

   - Mit mondtál? Ételt vagy vizet szeretnél? Itt van nálam.

     Letette a hátizsákját, és sietve végigkutatta, de a férfi hirtelen felült, erősen megszorítva a csuklóját, véreres szemekkel meredve rá; a tekintetét düh töltötte meg.

   - Hazudtál nekem… Te is egy kibaszott szörny vagy…!

     A hangja hirtelen elhalt.

     Tágra nyílt szemekkel halt meg.

     Shi Yuan megállt a mozdulatában, a holdfényben ülve, rá nézve.

     A férfi arcán lévő hólyagok egyenként pukkantak ki, a lárvák kinyitották az új szárnyaikat, szabadon táncolva a szélben.

     Egy, kettő, három…

     A rovarok foszforeszkáló zsákokat viseltek a farkuk végén, csodálatos lila színben ragyogva. Amikor csapatban repültek, ékszersornak tűntek, ahogy átvágtak az égen, ami lenyűgözően csodálatos volt.

     A rovarok tojásai feltörtek, és a holttest szitává lukadt.

     Shi Yuan lassan elengedte a férfi kezét, bezárta a szemeit, és felvette az elgurult elemlámpát.

     A rovarok folytatták a táncot. A fertőző organizmust „lilafény rovarnak” hívták, és erős agresszióval viseltettek az emberek iránt.

     De nem mentek közel Shi Yuanhoz.

     Habár a rovarok vadul táncoltak, a Shi Yuan körüli két-háromméteres tér üres maradt.

     Shi Yuan észre sem vette ezt, és csak állt egy darabig ámulatba esve; aztán felvett néhány követ, és egyszerű temetést rendezett a férfinek. Véletlenszerűen találkoztak öt napja, együtt utaztak egy darabon, de a halál gyorsan elválasztotta őket.

     Nem érzett szomorúságot, csak egy kis elveszettséget.

     Volt egy folyó a közelben.

     Shi Yuan elfordította a fejét, és a vízben lebegő tükörképére meredt.

     A bőre sima volt és majdnem átlátszó a holdfényben, de a szeme tiszta fekete, és néhány fekete pikkely nyúlt ki a jobb szeme sarkából a halántéka felé.

     Pikkelyek az arcán, éles, ördögszerű szarvak a fején, és hosszú fekete farok.

     Hosszú ideig nézte alaposan, a farkát begörbítve összezavarodottságában. Úgy gondolta, elég emberszerűnek tűnt, két szemmel és egy szájjal, képesen arra, hogy egyenesen járjon. Miért szitkozódott így a férfi miatta?

     Shi Yuan egy kicsit frusztráltan sóhajtott, felemelt egy tenyérnyi vizet, hogy megmossa az arcát, és úgy döntött, folytatja az útját.

     Megigazította a köpenyét, bekapcsolta az elemlámpát, és az erdő mélyébe lépett.

     Shi Yuan pár hónapja vándorolt így, cél vagy irány nélkül, csak a leghalványabb ötlettel: olyan helyet akart találni, ahol sok ember gyűlt össze, mint a városnak nevezett, erős erődök.

     Meg akart találni valakit.

     Egy kis szörnyeteg volt, aki elvesztette az embere társaságát, és csak ismét meg akarta találni azt a személyt.

     A fák foltos árnyékokat kreáltak, és a lilafény rovarok követték, nem túl közel, nem túl távol, hangtalanul és láthatatlanul. A fényük megvilágította a környezetet.

     Nem volt túl sok látogató az erdőben, de Shi Yuan sok mindent felzavart.

     A nyolcszemű őz a fa tetején állt, fél teste hozzánőve, míg a másik fele csontokká vált. A kövek tátogatták az ajkukat, néhány száraz csontot rágva szájukban. Néha az ember hallhatta a gombákat énekelni, a fehér kalaposokat magas hangon trillázva, és a barna kalaposokat halk, mély hangot árasztva, de az énekük gyorsan elhalványult. Zizegő hangok jöttek a fák mögül, és amikor Shi Yuan rávilágított az elemlámpájával, néha átlátszó majmokat láthatott, néha halakat emberi arccal, néha fenyőfát szemgolyókkal borítva. Miután szemezett vele, a fa gyorsan gyökércsavargatva visszavonult.

     Változatos teremtményekkel találkozott, és az éjszakai erdő élénkebb volt, mint egy parti.

     De mindannyian csak egy gyors pillantást vetettek rá messziről, és nem közelítették meg.

     Nem tudta, hogy ezek a fertőzött organizmusok halálosak voltak-e, bármelyikük megölhetett volna valakit. Senki nem haladhatott át az egymásba gabalyodó fákon gyalog, védelem nélkül, mint ő.

     Ahogy átkelt a harmadik kis patakon, Shi Yuan véletlenül megcsúszott, és megvágta a lábszárát egy kő, hosszú, szűk sebet kreálva.

     Fájt.

     Kissé kicsücsörítette a száját, kötszert vett elő a táskájából, ügyetlenül körbetekerte a sérülést, és folytatta az útját.

     A lilafény rovarok csendesen követték.

     Minden kísértetiesen nyugodt volt, amíg le nem ereszkedett egy árnyék, beborítva őt. Shi Yuan megfordult, és számtalan tükörképet látott magáról, egy végtelen, összetett szemben.

     Egy hatalmas Méhkirálynő volt.

     Legalább két-háromembernyi magas volt, teljesen fekete, élénklila farokkal. A lilafény rovarok ujjongva körberepültek. A Méhkirálynő Shi Yuanra meredt, lassan megközelítve, mígnem láthatta minden egyes szőrszálát a testén.

   - Helló – mondta Shi Yuan próbaképpen. – Eltévedtél?

     A Méhkirálynő csendben maradt, a szárnyai sebesen remegtek.

   - Én Shi Yuan vagyok, te?

     Csend.

   - Ha eltévedtél, mehetünk együtt, és kisétálunk ebből a pusztaságból.

     A szörny csendben maradt, aszalt teste a levegőben lógott, mint egy ősrégi, halott fa.

   - Gyere velem. – Shi Yuan nem hezitált többé. – Nincs már társaságom. Talán jó barátok lehetünk. – Kinyújtotta a kezét a Méhkirálynő felé, az ujjai karcsúak és szépek voltak.

     A Méhkirálynő aranyszínű, összetett szeme ránézett.

     Hosszú idő elteltével leeresztette a fejét, és a hat lábát kinyújtotta Shi Yuan felé. A lába vége elég éles volt ahhoz, hogy könnyedén keresztülvágjon egy emberen. Úgy tűnt, arra készült, hogy falatozzon belőle, mégis úgy is látszott, mintha meg akarná ölelni…

BANG!

     Jéghideg vér fröccsent Shi Yuan testére.

     A golyó átfúrta a Méhkirálynő fejét. Még életben volt, ultrahangos sikolyt árasztva magából, amit ember nem hallhatott. A lilafény rovarok azonnal őrülten rajzottak fel, úgy süvítve az ellenség felé, mint egy áradat!

     Lövedékeső üdvözölte őket, gépfegyverek köpködtek tüzet. Töltények robbantak a levegőben, élénkvörösre festve az eget. Több tucatnyi felvértezett katona ugrott előre, fegyverrel a kezükben. Minden olyan hirtelen történt, hogy Shi Yuan ösztönösen a földre vetette magát, szorosan ölelve a fejét, a farka feszülten felcsavarodott.

     Tűz, robbanások, sikolyok.

     A kavargó lilafény vihar pár darab megmaradt rovarra fogyatkozott. A Méhkirálynőt szitává lőtték a golyók, a szárnyát elnyelték az üvöltő lángok.

     A lángokkal a nyomában tárta ki a szárnyait, és hevesen a földbe csapódott.

     Shi Yuan mellé esett.

     A környezet csendessé vált, a Méhkirálynő aranyló, összetett szeme fokozatosan elvesztette a ragyogását. A szárnyai hamuvá váltak, és Shi Yuan vállára hullottak.

     Shi Yuan ránézett, és azt mondta:

   - Szép álmokat.

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés