2161, az Ítélet Napjának estéje.

   Az épületen kívül a páncélos járművek zaja még mindig nagyon tisztán hallható volt, ahogy elosztották az embereket a különböző kerületekből ezekben a lakóépület-komplexusokban; John hallotta őket jönni-menni, és tudta, hamarosan el fogják érni ezt az épületet. Az ujjai a saját, szakadt börtöngúnyájára markoltak, és szorosabban ölelte a térdeit, ahogy rajtuk feküdt, elrejtőzve a folyosó árnyékos részén. Olyan erősen nyomta a homlokát és a szemeit a lábához, hogy majdnem fájdalmas volt.

   Tudhatta volna. A nő nem volt a tömegben az izolációs falaknál. És ha nem volt ott, és nem volt otthon, akkor nem volt számára más hely, ahol lehetett volna az estének ezen a szakaszán.

   Doussay ajtaja előtt ült a földön, miután tíz percig folyamatosan kopogtatott, aztán valaki keresztezte az útját, és elmondta neki, hogy Doussay egy hónapja meghalt.

   Volt egy ösztönös megérzése erről… de meggyőzte magát, hogy csak paranoiás volt. Tegnap, a cellában, hallotta azt az öreg trottyost Doussayról beszélni, és a szíve epekedett érte, hogy kérdezzen a nőről, de nem volt idő, vagy a körülmények nem voltak megfelelőek kérdezni… nem tűnt úgy, hogy Doussay halott volt, mikor a férfi említette.

   John összeszorította a száját. Az utolsó alkalmuk a szemébe égett. Látva Doussayt a piacon állni, összetörni, ahogy próbálta elérni őt, összetörni őmiatta. Mert elég hülye volt hozzá, hogy belefusson a Bírákba rögtön azután, hogy elváltak. Látta a nő szemében a kétségbeesést, és habár képes volt nyugodt arcot vágni, az a látvány igazán fájdalmat keltett az egész testében. Végül mégis problémákat okozott neki.

   Az ígéretük, amit soha nem tudott beteljesíteni most fojtogatta, és vett néhány mély levegőt, hogy bent tartson mindent, olyannyira, hogy a teste egy szilárd csomóvá vált.

Az az ígéret jobban ette a lelkét még annál is, mint látni a nőt összeesni a padlón.

   Beszélniük kellett volna róla… tisztázniuk kellett volna a dolgokat. Amióta elvált Mr Shawtól és An Zhe-től, a dolgok, amiket mondani akart Doussaynak, újra lejátszódtak a fejében, és nem ez volt az első eset: a börtönben töltött megannyi estén, elképzelte, ahogy megvallja az érzéseit a nőnek, és több különböző forgatókönyvet alkotott a fejében, hogyan reagálna Doussay, és mit válaszolna. Látta a nő mosolyát, és hallotta a kuncogását, de azt is gondolta, hogy talán leengedné a védelmét, és sírna, és szorosan megölelné… Vagy talán zavarba jönne, és próbálna kimenekülni az érzelmes helyzetből.

   Johnnak volt egy megérzése, hogy a nő is hasonlóan érzett, mint ő, de… valahogy elodázta ezt a beszélgetést, mert mindig hosszabb időre sodródtak el egymástól, és ez nem olyan téma volt, amit nagyon rövid idő alatt megbeszélhettek volna… azt hitte, a megfelelő idő hamarosan elérkezik, és akkor… De mindketten túlságosan féltek, valószínűleg, és az idő sosem jött el. Amióta az apja örökbe fogadta, egy láthatatlan fal húzódott kettejük között. És ő volt az oka ennek az eseménynek is… John tudta. Még ha nagyon fiatal is volt, és az emlékei elhalványodtak arról az estéről, emlékezett, hogy egy Bíró volt a nő irodájában.

   Egy távoli robbanás vagy pisztolylövés hangja durrant, és ő megborzongott. Feljőve ezeknek az emlékeknek a mélyéről sóhajtott, nyelt egyet, és felemelte a fejét, hogy a másik ajtóra nézzen, a folyosó túlsó oldalán.

   Pontosan mit kellene most csinálnia? Mennyi ideje van itt, ebben az ajtóban ülve? Hogyan fogja megtalálni Shunt a nő nélkül? A nő volt az, aki mindig mindent tudott. Ő tényleg azt hitte, hogy itt lesz…

 - Tudtam, hogy itt leszel.

   John megrezzent ijedtében, és baloldalra rántotta a fejét. Az árnyékos folyosón, néhány méterre tőle ott állt egy ismerős alak, a falnak dőlve, kócos hajjal, és valószínűleg – a hangja alapján – egy ragyogó mosollyal az arcán.

John szeme elkerekedett, és rögvest talpra ugrott.

 - S… Shun?

 - Szóval felismersz – kuncogott Shun, és közelebb jött. Ahogy a halvány, zöld fény az egyik ablakból végre elérte őt, John láthatta az alakját – nem változott semmit. Nemtörődöm mosoly, élénk, sárga szemek, kócos, szőke haj, és az a letaglózó aura, ami miatt John szerelembe esett ezzel a fiatalemberrel. Nos, azt mondta, fiatal, de idősebb volt Johnnál, csak a viselkedése sokkal fiatalabbnak mutatta a valódi koránál.

   John levegő után kapott, és a szíve nagyon gyorsan kezdett verni, és mindössze egy másodperc sokk után boldogság, vágyakozás, szomorúság, megbánás és szégyen árasztotta el a lelkét, mindegyik olyan nehéznek érződött, a torka összeszorult, és a szeme párássá vált.

 - Honnan… - Ritka volt számára, hogy ne találjon szavakat, de a hangja egyszerűen megtört.

 - Honnan tudtam? Hát, ismerlek. – Shun megint közelebb lépett, szóval elérhették volna egymást, ha akarták. A fiatalember az ő arcára nézett, aztán az ajtóra, ami mellett John állt. A széles mosoly elhalványodott kissé. – Őszinte részvétem.

   John halvány mosolya megremegett; lehajtotta a fejét, aztán megrázta. Meg akarta neki köszönni, de aztán emlékezett a fájdalmára, és ez képtelenné tette bármit is mondani.

Egy pár másodperces csend után megköszörülte a torkát.

 - Hallottál bármit is az apámról?

 - Ja. Jól van, amennyire meg tudom mondani. Nem álltam kapcsolatban vele annyira az elmúlt két évben, de próbáltam nyitva tartani a füleimet és a szemeimet. Azt hiszem, már biztonságban van ezen a kerületen belül.

John kieresztette a levegőt, ami a tüdejébe szorult.

 - Ha van olyasmi, hogy biztonság ezen a helyen – mondta mégis a következő pillanatban.

 - Nincs – ismerte el Shun egy bólintással. – Szóval ide jöttem, remélve, hogy itt leszel. John, én elmegyek a csapatommal. Ennek a bázisnak annyi. Te is jól tudod. Az idő elérkezett.

   John hunyorogva beharapta az alsó ajkát. Tudta, miről beszélt a másik. Ő és Shun mindig is tárgyaltak a bázis elhagyásáról, és hogy odakint éljenek, és az egyetlen ok, amiért nem tették még meg, mert… John szeretett itt lenni, szeretett írni, és szerette a családját. Most majdnem minden eltűnt már.

 - Hova?

 - Találtam egy helyet. – Shun nagyon büszkének és izgatottnak tűnt. – Nem hiszed el, ha nem látod a saját szemeddel. Teljesen élhető. Az elmúlt években… amikor nem azzal foglaltam el magam, hogy megtanuljam, hogyan törjek be egy katonákkal teli börtönbe anélkül, hogy fejbe lőnének… - Tartott egy másodperc szünetet, hogy kuncogjon a saját szavain. -… Odakint voltam egész idő alatt, kerestem néhány ősrégi információt számodra. Úgy gondoltam, dühös lennél, ha nem lenne semmid, amit publikálj, miután kijöttél. De közben más dolgokba botlottam. Hallottam, hogy az irodádnak annyi, szóval egy kicsit több időt szenteltem ezután rá, hogy kivizsgáljam azokat a helyeket.

   Habár a fiúja erőfeszítései nem fizetődtek ki teljesen, John melegséget és gyengeséget érzett a mellkasában, hallva ezeket a szavakat és ezt a kuncogást. Shun mindig támogatta őt, annak ellenére, hogy John egyáltalán nem volt a legjobb zsoldos a csapatában, vagy bármilyen csapatban – elég rossz volt a fegyverkezelésben.

 - Szóval én is jöhetek? – kérdezte, mintha bizonytalan volna ebben, és igazából mostanáig az volt. Volt rá esély, hogy Shun feladta őt, miután bejelentették az ő életfogytiglaniját.

 - Reméltem, hogy szeretnél – vigyorgott megint Shun, és még egy lépést tett John felé, így érezhették egymás forróságát és illatát, és Johnnak ez az érzés olyan volt, mint hazatérni. – Amikor rájöttem, mi történik a városban, reméltem, hogy megszöktél a börtönből.

 - Túl sokáig tartott megtanulnod a trükkjeidet, szóval gondoltam, előbb kijövök – mondta egy kicsit remegő hangon, de felemelve az állát. Shun csendesen nevetett, John érezte a leheletét a saját ajkain, és ettől libabőr terjedt el a nyakán.

 - Fel akartam ajánlani, hogy vigyük a nővéredet is… - Shun egy apró pillantást vetett az ajtóra, mielőtt folytatta. – De még mindig van néhány üres hely. Van bárki, akit szeretnél, ha velünk jönne?

John szeme lehullott, és összeráncolta a homlokát.

 - Hát… az apám, ha lehetséges… Legalább őt szeretném megmenteni – mondta sóhajtva. – És… lenne még egy… de az a vén trottyos valószínűleg elutasítja, és nem is tudom, hol van. Egy pár órája váltunk el. Nincs már meg a távközlőnk.

 - Az nem probléma; így is megtalálhatjuk, ha akarod – mosolygott rá Shun. – A katonaság és az Eljáró Bíróság most nagyon elfoglalt, szóval mondhatni, hogy szabad kezet kaptunk a kerület felett. Szóval ne aggódj. Szeretnél valamit elhozni a nővéred lakásáról? Betörhetek neked. Ennek könnyebbnek kell lennie, mint a börtönnek.

   John az ajtóra nézett, ráhelyezve az ujjait a hideg fémre, és megemlékezett Doussayról, a mosolyáról, a szeméről, a pimasz mozgásáról, az úszó ruháiról – mindig annyira elegáns volt. Még mindig volt egy csomó a torkában. Némi hezitálás után megrázta a fejét.

 - Szeretném, ha el tudnám engedni. Úgy érzem, ha elviszek valamit tőle, nehezebb lesz… de kérlek… kérhetek valamit?

 - Bármit, babám.

   Olyan rég volt, hogy John hallotta ezt a becenevet, hogy a hatása majdnem ugyanolyan volt, mint mikor először hallotta: felnőtt dolgozónak tettette magát a harmadik földalatti szintről, elcsábította ezt a jóképű srácot – elég felelőtlen volt akkoriban –, de aztán Shun lakásán nagyon gyorsan alázatossá tették. Az volt az első találkozásuk, és azóta együtt voltak… habár Shunnak nem volt kötelező várni rá két évet, tudva, hogy John életfogytiglani börtönbüntetést kapott.

   John vett egy mély levegőt, hogy némi bátorságot gyűjtsön, és lerázza a hirtelen szégyenlősséget, amit érzett.

 - Ne hívd őt a nővéremnek. Ő… az anyám volt.

   Shun mélyen nézett rá, és John arca még mindig forró volt, késztetést érzett félrenézni zavarában, amíg a fiúja mosolya el nem halványult.

 - Cseszettül itt volt az ideje, hogy kimondd hangosan.

   A szorítás, ami lefogta John szívét, fellazult. Shun sosem kérdezte, de… nem csak jól nézett ki, de okos is volt. Persze, hogy tudta… John számíthatott volna rá. Bólintott, és megint lehajtotta a fejét.

 - Hülye voltam… tudnom kellett volna, hogy ki kell mondanod a fontos dolgokat hangosan – suttogta, végre ezt is hangosan bevallva, kiöntve a lelkét a szeretett személyének a fájdalomról, amit magának okozott. – Megtettem az esszéimben, de nem voltam elég bátor, hogy vele is megtegyem. Nem támaszkodhatunk metaforákra és szép kifejezésekre állandóan. Nem egy csicsás könyvben vagyunk, hogy próbáljunk irodalmiasak lenni; élő emberek vagyunk, sokféle szemszöggel… Várunk a másikra, hogy megértse az utalásokat, merthogy van valami láthatatlan kapcsolatunk, ez baromság, és meglesz a böjtje. Senki sem gondolatolvasó, és az emberek állandóan összezavarodnak és megijednek… Megijednek, hogy elutasítják őket, megijednek a félreértésektől, megijednek a következményektől. Gyakran nem látják a legegyszerűbb dolgokat, mert mindent túlkomplikálnak. Ha azt akarod, hogy megértsék az érzéseidet, ki kell mondanod őket egyenesen, mielőtt túl késő… a legfontosabb dolgokat nem kellene megérzésekre és talánokra hagyni.

 - Hm… valahogy így? – kérdezte Shun hirtelen, és végre megtette az utolsó lépést. A testük egymáshoz ért, és Shun csak egy kicsit volt magasabb nála. A fiúja megérintette John állát, és enyhén megdöntötte a fejét, mélyen a szemébe nézve, olyan módon, amitől John hirtelen meztelennek érezte magát előtte. – Annyira hiányoztál. Szeretlek.

   Mielőtt John szíve felrobbanhatott volna, egy puha csók landolt az ajkán, és ő elkezdett remegni, ahogy viszonozta. Ja… majdnem elfelejtette… ezt sem mondták ki hangosan ezelőtt…

   Egész idő alatt a börtönben a legkeményebben próbálkozott, hogy úgy beszéljen az életéről, mintha nem számított volna sokat, de igazából eléggé nehéz volt számára elfogadni a helyzetet. “Oh, igen, a bázis olyan unalmas, kellett, hogy legyen fiúm, miért ne…” – mondta nemtörődöm módon, mintha csak ennyi lett volna. De nem ennyi volt. “Oh, igen, ismered azt a nőt, azt a nagyon szépet, remélem, életben van…” – kérdezte, de nem csak remélte, félt, hogy a nő meghalt, mégis, le kellett ráznia magáról mások előtt. Miután letartóztatták, rájött, hogy el kell vágnia magát a családjától azért, hogy megvédje őket. A legkeményebben próbálkozott, hogy meggyőzze magát, hogy tényleg annyira felelőtlen volt, de folyamatosan harcolt a bűntudatával, dühével, csalódottságával, vágyakozásával, szomorúságával… Tudta, hogy nem tett semmi rosszat, mégis el kellett különülnie a világtól, az emberektől, akiket mélyen szeretett.

   Hirtelen egy villám csapott belé, ahogy megvilágosodott: ez volt a jutalma. Isten arra késztette, hogy elviselje mindezeket a dolgokat a börtönben, hogy tesztelje, és hogy elveszítse az anyját kétszer is, annak érdekében, hogy néhány fontos leckét megtanuljon, de ajándékot is kapott Tőle, a fiúja hűsége formájában. A nehezebbik úton kellett megtanulnia, de Isten engedte, hogy legalább egy valamilyen jó dolog legyen az életében, miután végre rájött a tanítására. És mostantól Vele van a nő odafent, és Ő gondoskodik róla – nem kellett szomorúnak lennie semmi miatt, de szabad volt gyászolnia, és elfogadnia az új életét. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett, hogy büszkévé tegye Doussayt, aki csak visszatért a mennyekbe, ahonnan lezuhant.

   John átfonta a karjával Shun nyakát, közelebb húzva őt, szorosabban ölelve, és átvette a vezetést a csókban; hálásan nyalta meg a puha ajkakat, aztán fájdalmában és szomorúságában harapott belé, aztán megint megszívta a nyelvét, mint bocsánatkérés, elakadó lélegzettel, elvesztve az összeszedettségét, sok év után most először. És Shun hagyta, hogy azt tegyen, amit akart, csak tartotta a derekát és a hátát óvatosan, hagyva neki, hogy kiengedjen minden feszültséget, ami túl régóta gyűlt fel benne, míg John könnyei vég nélkül csorogtak, megfűszerezve a csókjukat sóval, és belecsípett a sebeikbe, amiket mindkettejük szájába harapott.

   Aztán valahol ezek között a csókok között lassan elvesztette az energiáját, és egy szoros ölelésben találta magát, a feje Shun vállán nyugodott, és ő is megragadta a fiúja pólóját a hátán.

   Egy darabig így álltak. John sokkal könnyebbnek érezte magát, mint a csók előtt. A könnyei felszáradtak, és semmi nem maradt benne, csak némi kis fáradtság és álmosság.

 - Akkor menjünk – hallotta a csendes hangot. – Megtaláljuk az apádat és a barátodat, és elmegyünk hajnal előtt. Ha készen állsz.

 - Mn. Én is szeretlek.

Shun elhallgatott egy pillanatra, aztán megint nevetett, a hangja John fülében vibrált.

 - Butus. Tudom, babám.

   Azon az estén a Poéta hátrahagyta az írói nevét és az otthonát, mivel nem volt már senki, akinek prédikáljon, vagy akihez hazatérjen többé, és hajnal előtt az emberek egy kis csoportja távozott a Külváros maradékából, a szörnyű események védelme alatt, amik a 6-os Kerületben történtek, és az új kalandjuk felé haladtak.

Vége (vagy nem)

Előző

Megjegyzések:

Gratulálok, túlélted a ficet!

Úgy érzem, pár dolgot le kell tisztáznom, csak hogy ne hagyjak ki semmi plusz gondolatot.

1. Ha egy szereplő “a képernyőn kívül” hal meg, nem halott. Ennyi. Nincsenek testek? Csúcs, nincs bizonyíték a Poéta és Mr Shaw halálára. Ez az én verzióm arról, hogyan élték túl.(De számomra ez kánon. XD És te is beillesztheted ezt a sztorit rendesen – a halálukat An Zhe feltételezése miatt feltételeztük. Nem tudunk semmit biztosan. Hm.)

2. Mindig is gondolkodtam, miért említette a Poéta Doussayt An Zhe-nek pontosan. Nem volt kapcsolat a nő között meg aközött, ami a témájuk volt, és a körülmények sem magyarázzák meg, mi lenne az oka, hogy felhozta, hacsak nem volt a Poétának valami befejezetlen ügye vagy kapcsolata a nővel, hogy meg “kellett” említenie. Ez az én verzióm arról az elejtett megjegyzésről.

3. Doussay és Lu Feng találkozásáról is mindig töprengtem. Doussay azt mondta, Lu Feng megmentette őt a városkapuknál egy xenogéntõl. De miféle dolga lehetett Doussaynak a városkapuknál, ami el volt választva hatalmas védőzónákkal a kerületektől, és csak zsoldosok, katonák és a Bírák jártak oda rendszeresen? Sosem kellett volna a városkapunál lennie, hacsak nem ment ki a vadonba egy bizonyos ponton. Ez az én verzióm arról a találkozásról.

4. Nincs említés a Poéta koráról. Azt mondták, fiatal. An Zhe 19 volt, szóval hogy a Poéta 20 legyen, talán túl fiatalnak tűnik, de csak mert olyasvalakihez hasonlítjuk, akinek a viselkedése nem mutatja a korát (An Zhe naiv és gyermekszerű), miközben a másik viselkedése érettebb volt, mint másoké a korából (a Poéta, hogy már börtönéletet is élt ilyen fiatalon). A korkülönbség ilyen körülmények között nagyobbnak tűnhet, mint amilyen a valóságban. Ez az én verzióm a szituációról.

5. Tudom, hogy volt némi kapcsolat az Édenkert és a harmadik földalatti szint között – azt mondva, hogy a harmadik földalatti szint olyan volt, mint egy méhsejt, és Doussay hajának mézszerű illata volt, vagy micsoda, amikor a testét elvitték a köztérről, mintha a harmadik szint akart volna egyfajta Éden 2.0 lenni, de én nem hiszem, hogy a méhkirálynő státusz illene Doussayhoz. Én úgy gondolok rá, mint aki tüzesebb és egy kicsit pimaszabb és földhöz ragadtabb, mint Madam Lu. De, ez csak az én verzióm a karakterről.

6. A legkeményebben próbálkoztam, hogy a kánon sztorihoz tartsam magam, nem változtatva semmin, ami már kétség kívül a könyvekben volt. Feltételezések a karakterekről nem számítanak (vagyis: ha valaki azt hiszi, egy másik meghalt anélkül, hogy valóban látta volna, akkor az egy megbízhatatlan narrátor…), de sok megírt esemény és időpont említve volt a könyvekben, nem változtattam semmit, aminek a létezésére kőkemény bizonyíték volt. Csináltam egy kis idővonalat magamnak, mint a ficem lelke, és arra gondoltam, talán kíváncsi vagy rá, szóval itt van: [KÉP]

Említettem mindnet, amit akartam? Hát nem. Sokkal több minden van, amiről lehetne még beszélni a Rose Manifestóval kapcsolatban, és a bázis földalatti szituációjával, alig érintettem bármit is. Doussay múltját is kiterjeszthettem volna… de egy konkrét vonalat akartam adni a sztorijának, és nem tölteni túl sok időt a részletekkel. Például, az első évének tapasztalatairól a Külvárosban, vagy Kyan karakteréről, és hogyan kapcsolódik hozzá, hogyan fogadták el az emberek, mint vezetőt, amikor csak 14 éves volt (miért nem volt nagyobb dolog, hogy gyerekek is kerülhettek ilyen pozícióba…)… még mindig sok minden van, amit ki lehetne bogozni. A Poétáról is többet akartam írni, de nem illett volna egyáltalán a sztoriba. Talán a jövőben írok még pár fanficet ezekről, de most ennyi.

És végül, köszi, hogy elolvastad! Ha tetszett, vagy kritizálni akarod, vagy csak megvan a saját verziód és ötleted ezekről a témákról, örülnék neki, ha hallhatnám!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés