A feszülő bőr alatti mozgás hihetetlenül riasztóvá vált. Úgy tűnt, valami éles próbált mozogni és forogni abban a hasban, mintha valami ki akarta volna vágni magát. Vagy mintha a baba küszködött volna odabent.

Doussay sosem látott efféle látványt.

   Mai elfordult. Valami elképzelhetetlen okból ő egyáltalán nem volt meglepett, de az idős arcán ülő kifejezés akkor is elborzadt volt. Albert magához tért, és próbálta megrázni az orvos vállát, hogy őt is felkeltse – a nő még mindig döbbenten meredt.

   És az apa… ő egyáltalán nem nézett a fekete váladékra, csak a lánya arcára, és ahogy rámosolygott az gerincborzongatóan furcsa volt.

   Doussay is visszalépett. A szívverése felgyorsult, és nem akart megérinteni itt semmit. Főleg nem azt a lányt és a babát. Kezdett gyanítani valamit, és nem akarta elhinni, de a részese se akart lenni ennek többé. A borzasztó érzés, ami a mellkasában növekedett rendkívül nehéznek tűnt, elgyengítette a térdeit.

   Sajnálta a szegény lányt. De nem ez volt Doussay munkája. Amikor Albert megkérte, hogy segítsen, nem említettek semmilyen abnormalitást, ami előfordult a lánnyal – hogy ez szándékos volt vagy sem, Doussayt nem érdekelte többé. Ha ez a lány az ő lánya lett volna a harmadik szintről, lehetséges, hogy maradni akart volna, de már nem állt szándékában segíteni, és nem érzett bűntudatot vagy szégyent miatta. Csak a sürgető érzés maradt – a sürgetés, hogy azonnal elmenjen. Azonban a lábai a földhöz szegeződtek, és minden erejére szüksége volt, hogy ne essen össze.

A bázis minden törvénye a szülés szabályozás körül kezdett sokkal több értelmet nyerni most.

   Dora torka szakadtából üvöltött, a hangja visszhangzott a szobában. A nyílása folyamatosan megfeszült, ahogy a lány nyomott. A szag elviselhetetlenné vált. A fémes bűz összekeveredett a záptojás szagával, és valami párás jelenléttel a levegőben. Doussay talán túl sokat dohányzott, de a tüdejének sem volt abszolút a kedvence a szituáció. Próbált nem sokat köhögni, de az érzés ott volt. Mégsem tudott elfordulni a jelenettől.

Megint csak, valami változott.

   Egy fej volt. A baba megközelítette a bejáratot, és úgy tűnt – minden furcsaság ellenére – hamarosan megérkezik. A fiú – vagy a lány – gyorsan jött, sokkal gyorsabban, mint John annak idején, vagy bármelyik gyermek a bázison, akinek a születésénél a nő ott volt.

   De egy idő múltán észrevették, hogy valami nem stimmelt a babával magával sem. A haja feketesége rendben volt, azonban ahogy a fej jobban kibújt, rájöttek, hogy az nem haj volt. A bőr volt fekete. Vagy csak olyan mély lila, befedve a vérrel és a fekete váladékkal, hogy nagyon sötétnek tűnt.

   A következő pár perc beleégett Doussay kikerekedett szemébe, és biztos volt benne, hogy soha, egész életében nem lesz képes elfelejteni ezt a pillanatot.

   Csak mint mindig, miután a fej és a vállak elérték a kinti világot, a kihordás sokkal gyorsabb lett, mivel a baba teste nagyságrendekkel kisebb volt, mint azok a részek.

   A “dolog”, ami kiesett abból a szerencsétlen lányból túlvilági volt. Csontos volt, mintha nem lett volna hús a csontjain, és tintafekete a feje búbjától a lábujjaiig. Valóban fiú volt… de a nemi szerve és a köldökzsinórja látszólag összeolvadt egymással, mert semmi nem jött ki a hasából. A szája nyitva volt, és a szemei is – mindkettő koromfekete mindenhol. A “baba” nem adott ki semmilyen hangot sem, annak ellenére, mennyire nyitogatta a száját. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy ember baba, azonban legalább annyira tehetetlen volt. Nem tudott mozogni, vagy bármit is csinálni.

   Csak a lány súlyos zihálása hallatszott, ahogy remegve feküdt a hátán. Ő nem látta a babát, és mikor képes volt beszélni, majdnem kétségbeesetten kérdezte:

 - H… hol van a fiam? Rendben van?

   Senki nem válaszolt, és ez még idegesebbé tette. Nem… nem is az, sebesen vált hisztériukussá, és Doussay nem hibáztatta érte.

 - HOL VAN? ÉLETBEN VAN? MI A FASZÉRT FOGJÁTOK BE A SZÁTOKAT?

   Dora kiabálása elhalt, ahogy megint elhagyta az erő. Sokat sikoltott, a hangja megtört, és nem tudta kényszeríteni magát többé, hogy beszéljen, azonban összeszedett némi erőt, és miközben még mindig nyögdécselt, felült.

   Aztán megfagyott a mozdulataiban, és a fekete dologra meredt lesokkoltan három másodpercig, mielőtt még egyszer, újra töltődött energiával elkezdett velőtrázóan sikoltani. Mielőtt bárki megállíthatta volna, a lány lerúgta azt a dolgot az ágyról. Doussaynak volt elég reflexe, hogy odébb gördüljön az ágy oldalára, mivel az a dolog az ő irányába repült, és aztán a padlóba csattant egy nedves és roppanó hanggal.

   A fején és az arcán landolt, és úgy tűnt, eltört a nyaka. Megrándult párszor, mielőtt a mozgása abbamaradt volna.

   Dora még mindig sikoltott, felfelé húzta a haját, és folyamatosan rugdalt mindkét lábával. Az apja megpróbálta lefogni, miközben a másik kettő mozdulni sem tudott; minden gondolatukat elvesztették ebben a terrorban. Még az önjelölt orvos sem volt képes egyetlen mozdulatra sem, hogy elaltassa vagy valami. Ha volt egyáltalán efféle gyógyszer nála.

   A lány egyértelműen elvesztette az eszét, elkezdte magát vakarni a vérző nyílásán, próbálva kiszedni minden maradék váladékot, de a saját húsát karmolta, ahogy a belső részei kifordultak a testéből, és a vérzés sem állt el. Az apja megragadta a kezeit, hogy megállítsa, de erre csak egy lefejelést kapott, és ő is elkezdett üvölteni.

   Aztán Doussay rájött, mi történt igazából: a lány nem lefejelte az apját, megharapta, és egy nagy darab hiányzott Dot arcából. A férfi mindkét véres, fekete-váladékos kezét a saját friss sebére nyomta, és a térdére esett.

A doki végre feladta… összeesett, és eltűnt az ágy másik oldalán.

   Csak egy ember volt, akinek gyorsan járt a lába: Mai. Doussay látta a nőt a szeme sarkából, amikor elhagyta a szobát anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna bárkihez, és Doussay, miután egy utolsó pillantást vetett a két másik emberre, rákiáltott Albertre.

 - Menjünk. Gyorsan!

   Aztán ő is elmenekült. Hála Istennek, hogy most nem viselte a magassarkúit, és hála Istennek, hogy az utat tökéletesen bevilágították, szóval láthatta a jó irányt és Mai hátát, és csak követte őt felfelé, míg el nem érték a bejáratot. A nő egyértelműen nem érdeklődött Doussay iránt, de Doussay sem érdeklődött a nő iránt ebben a pillanatban – csak mindketten olyan hamar akartak távozni, ahogy lehetett. Nem volt itt semmi, amit tehettek volna.

   Mindketten a páncélos járműhöz szaladtak, és míg Mai a vezetőülésbe ugrott, Doussay próbált a hátsó rekeszbe jutni.

   Azonban alighogy beszállt, majdnem kiesett, és az egyetlen dolog, ami megmentette, megint csak a gyors reflexe volt, rámarkolni az ajtó fogantyújára. A kocsi hátrafelé kezdett száguldani teljes sebességgel. Doussay lábai még mindig a kocsin kívül voltak, és mindössze annyit tehetett, hogy a mozgó ajtón lógott, és fenn tartotta magát – ha kiesik, a jármű azonnal át fog rohanni a testén.

   Sosem gondolta volna, hogy a karjában ennyi erő volt. Biztos volt benne, hogy meghalna, ha egy kicsit is hagyná magát lejjebb csúszni, de egyelőre semmi más nem érte el az agyát – először is azért, mert a kocsi gyors mozgásától szédült, és minden ereje az izmaiba áradt, másodszor meg azért, mert az elméje folyamatosan újraélte annak a szobának a jeleneteit. A szag, a sikolyok, és annak a dolognak a látványa… mindenhol látta őket az úton felfelé, a kráter széle felé. Minden árnyék, amin áthaladtak úgy nézett ki, mint az a “baba”.

   Ahogy elérték a tetőt, az autó végre képes volt megfordulni, és a hirtelen lendületváltozástól Doussay beesett a kocsi mélyebb szekciójába, és mert az ajtó rácsukódott, az összes fény, amit az Aurorától kapott, eltűnt.

   Az erő, ami az ajtó fogantyúján tartotta eddig, most szintén elpárolgott. Egy vasököl fogta le a mellkasát, és ő hörgött, miközben próbált inni az oxigénből. Mindkét karja őrülten remegett a nagy erőfeszítéstől, hogy életben maradjon; úgy érezte, mintha valami elfogyasztotta és kiköpte volna a végén.

   Az út is rizikós volt; a kocsi rázkódott, és folyamatosan dobálta a testét, minden alkalommal, amikor átszaladtak egy kövön – amikor ide jöttek, sima útnak tűnt felfelé. Talán a sebesség volt az oka. Doussay úgy érezte, repülnek.

   Nem volt képes megmondani, mennyi idő telt el, míg az elméje lenyugodott, és elég erőt gyűjtött össze, hogy felnyomja magát a járműben.

Alighogy megtette, valamire hirtelen ráeszmélt.

   Albert nem volt itt. Nem volt ideje gondolkodni a férfin, amikor elérték a kocsit, de valamiért azt hitte, hogy a férfi talán a sarkában van, és beugrott a kocsiba, vagy az autó másik részébe kapaszkodik, mint Doussay… De nem. Egyszerűen csak nem volt ott.

   Doussay arca hidegnek érződött, a szája kiszáradt, és megint mindenhol libabőrös volt. Albertról szóló emlékek jöttek elő az elméjéből, a kedves, kuncogós emberről, aki nagy borravalókat szeretett neki adni, amikor jó zsákmánnyal tért vissza egy-egy expedíciójáról. Habár nem volt igazán jó az ágyban. Szóval a nő tényleg abba akarta hagyni a dolgot, és ez az út egy jó ok lehetett volna…

   Mégis, Doussay nem akarta, hogy meghaljon. Nem mintha rossz ember lett volna. A nőnek csupán elege volt ebből a kéréséből. Nem számított rá, hogy soha többé nem fogja látni.

   De nem volt bűntudat. Csak egy kis kényelmetlenséget érzett most, tudva, hogy hátrahagyták a férfit. Nem álltak olyan közel egymáshoz… ha volt valaki, akit a nő szánt, az a lány volt. Doussaynak fogalma sem volt, mi ette őt belülről. Minden tünet valószínűleg a szennyeződésből származott, amit átélt.

   Doussay lepillantott, és elkezdte tapogatni magát. Sokkos állapotban volt, mint mindenki más is, szóval nem lehetett biztos benne, hogy jutott-e őrá abból a váladékból vagy sem. Habár nem sérült meg sehol, akkor is remélte, hogy az a folyadék sem érintette meg.

   A fekete zsoldosruhája száraznak tűnt, leszámítva a saját izzadtságát néhány belső részen a felsőjén és a nadrágján. Még így is úgy döntött, hogy leveszi, legalább a páncél-részeket, amik lehúzták a karjait és a mellkasát. Csak a nyúlós egyberuha maradt rajta, és máris könnyebbnek érezte magát.

   Aztán megint elborult, a könyökére esett, ahogy átfutottak valami sziklán, vagy valamin. Mai feltehetőleg nem volt a legjobb sofőr.

   Nem volt semmi, amiről beszélhettek volna maguk között, mégis, Doussay nem akart egyedül lenni, még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy beszélgetnie kell kicsit azzal a nővel. Szóval felhúzódzkodott a térdeire és a karjára, és lassan mászott a vezetőülés felé, ami most nyitva volt, és ő látta a zöld fényeket átszűrődni a szélvédőn.

   A kabin sokkal magasabban volt, fel kellett állnia, és még fel is húznia magát az anyósülésbe.

   Mai vetett rá egy pillantást, de nem mondott semmit, és Doussay is csendben volt hosszú ideig, miután leült. Végre egy jobb pozíció. Bekötötte az övét is, szóval most sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. Legalább egy órára volt szüksége, mielőtt beszélni tudott volna. Addigra már a Síkföldön voltak.

 - Ő volt az apa, igaz?

Mai először nem válaszolt, csak az útra meredt egy pár percig.

 - Oh, de még mennyire, hogy ő volt.

   Doussaynak megint hányingere lett, habár már biztos volt, hogy Mai férje nem éli túl az éjszakát.

 - Miért maradtál egy ilyen férfivel, mint ő? Tudtad… tudom, hogy tudtad. Még én is tudtam, tíz évesen.

   Mai megint összepréselte a száját, és rámarkolt a kormányra. A kézfeje elvesztette a ráncait az erőtől, amit kifejtett.

 - Persze, hogy tudtad – köpte ki a nő, mint egy mérges vipera. – Azt akartad.

Doussay karba tette a kezét, és kinézett az ablakon.

 - Megőrültél? – kérdezett vissza szarkasztikusan. – Még egyszer… tíz voltam.

 - Tíz voltál, de nem is rejtegetted a külsődet. Azon nyomban tudtam, hogy megláttalak az örökbefogadó helyen, hogy probléma leszel számunkra, mindenkinek. Én húsz voltam, te tíz, és nagyobb melled volt, mint nekem. A hajad, az arcod, a viselkedésed… tudtad, hogyan nézel ki, és hogy ez mit jelent egy férfi számára. És nézz magadra. Nem tudod tagadni. Mi volt az első hely, ahova menekültél tőlünk? Egy bordély! Ott szórakoztattad a férjemet?

   Doussay mellkasa enyhén sajgott, és összeszorította az ajkát és a fogait, és belemarkolt a körmeivel a karján a zsoldosruhába.

 - Akkor miért fogadtad el a szerződést az örökbefogadásomról? – kérdezte egy kicsit rekedt és hadaró hangon. – Mondhattad volna a szeretett férjednek, hogy nem akarsz örökbe fogadni engem. Nem volt rá szükség, hogy elviselj.

 - Miért, miért, mert megbabonáztad őt!

   Doussay grimaszolt, annyi mindent akart mondani… de erre… nem tudott előhozakodni semmivel.

   Csinos kislány volt. És tudta attól a pillanattól, hogy megérkezett a Külvárosba, hogy ő volt az egyetlen ezzel a külsővel. Majdnem nem volt képes felismerni egyik másik lányt sem, és még azzal is problémája akadt, hogy felismerje a felnőtt nőket. Néhány férfi még jobban is nézett ki, mint ők.

És tudta a legelejétől kezdve. Nagyon odafigyelt a nézéseikre.

   Mert attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett, a Külváros női irigységgel telve néztek rá. A szemeikben az első érzelem mindig sokk volt, aztán ez bizonytalanságba fordult, és látva a lány teljes testét, elkezdődött a féltékenység. És a férfiak reakciói egyáltalán nem segítettek. Sok pár jött hozzá akkoriban. És miközben a nők mindig féltékenyek voltak, egy teljesen másfajta ragyogás ült a partnerük szemében.

   Doussay nem értette azokat a szikrákat először, míg egy évvel később, amikor ez a házaspár örökbe nem fogadta, megtanulta, mit jelentenek – elmenekült az első estén, alighogy az új “szülei” elaludtak. Dot egész úton hazafelé őt fogdosta, és ezzel a viselkedéssel azon nyomban teljesen gyűlölködővé tette Mait Doussayval szemben. Olyan rossz volt a helyzet, hogy egész éjjel veszekedtek, mielőtt lefeküdtek volna. Doussay mindent hallott, amit róla mondtak, hogy csak egy kis ringyó, és hogy az a férfi ágyba akarta vinni. Még egyszer megfenyegették, hogy le lesz vágva a haja. Abban az egy évben, amíg Doussay örökbefogadásra várt, a haja nem nőtt sokat, de azért haladt – végül ez volt az utolsó szalmaszál számára, hogy hagyja el az új otthonát azon nyomban.

De hova máshova mehetett volna?

   Nem akart kurva lenni, akit az emberek kihasználnak az élvezetükre, de mi más munka volt itt számára?

   Szerencsére, az “apja” igazából sosem keresett utána, még ha tudta is, hogy a harmadik szinten dolgozott. De helyette egy csomó másik jött ugyanebből a fajta férfiből. Ha csak tudta volna… talán próbált volna kijönni ide, a vadonba. Még ha soha nem is próbálta megváltoztatni az útját, miután rálépett, néha gondolkodott rajta, milyen más lenne minden, ha azon az éjszakán másik irányba megy.

   Ezután az interakció után nem beszélgettek, de Doussay nem ment vissza a kocsiba. Jobban preferálta, hogy láthatta a vadont. Legalább nem volt rossz kilátás.

   Eltöltöttek egy teljes napot egymás társaságában. Doussay valamikor hajnaltájt elaludt, és Mai is kihasználta ezt az időt, hogy pihenjen, szóval, amikor mindketten felébredtek reggel, csak folytatták az útjukat vissza a bázisra. Egy ponton belefutottak egy moszkitó rajba, azonban a bogarak látszólag valami zsákmányt üldöztek, szóval miután egy pillanatra megálltak röptükben a lapos pusztaság felett, a szúnyogok feladták az ötletét, hogy megtámadják a kocsit, és ennyi volt.

   Nem érték el a bázis estig, de ezúttal Mai nem állt meg pihenni, mikor felfedezték, milyen kis mennyiségű vizük maradt. Az áldozatának köszönhetően, a következő nap delére megérkeztek.

   Hogy Doussay kimerültnek érezte magát, nem volt kifejezés. Majdnem kiesett a páncélautóból, és a vállai előregörbültek. Minden egyes izom a testében, minden csont és porc sikoltott a mozgás ellen. Még a saját ütemét se tudta kontrollálni, a jobb lábát vonszolta, mert túlságosan fájt, és még csak a talajról se tudta felemelni – ha Mai nem löködte volna hátulról… Doussay majdnem arra gondolt, hogy a nő kedves volt hozzá, vezetve őt a városkapuk előtti sor felé. De Mai mögötte maradt, és folyton lökte és rálépett Doussay sarkára időről-időre. Mindig elnézést mormogott, de persze, egyáltalán nem sajnálkozott. De Doussay túl fáradt volt harcolni, szóval nem válaszolt ezekre a mocskos kis húzásokra.

   A sor rendkívül hosszú és lassú volt, és nem számított, hányszor nézett fel a falak felé, úgy tűnt, őrülten messze voltak tőle. Vagy csak túl sokszor nézett fel rájuk… az agya is nagyon tompa volt, és a feketepiacról fantáziált, egy adag krumplilevesről, egy jó zuhanyról, az ágyáról… Ma egész nap aludni akart. Szóval az idő, amit még mindig állással töltöttek a sorban örökkévalónak tűnt, mígnem végül ők voltak az első sorban. Addigra Doussayt az sem érdekelte, hogy felismerik, még ha nem is volt a legjobb formájában.

   Egy Bíró előtt állt, aki a kapuknál őrködött. Volt egy csíptetős tábla a kezében, és írt valamit, aztán a pillantása Doussay mögé esett.

A szemöldökét ráncolta a sapkája karimája alatt.

 - Te. Mi a neved és a számod?

   Doussay megölelte magát, és odébb lépett, hogy helyet adjon Mainak, azonban a nő nem felelt, vagy lépett előre.

 - Válaszolj a kérdésre. Mi a neved és a számod? Állj ki a sorból, ide.

   Mielőtt Doussay igazán megérthette volna a szituációt, érzett egy erős szorítást, és egy hirtelen rántást a fején. Elvesztette az egyensúlyát, és a sápadt, kék égre nézett; a nyakába fájdalom hasított, ahogy teljesen hátrafordult. A nehéz súly eltűnt a fejéről, és a párás, nedves fürtjei végre kiszabadultak a sisakból, ahogy az leesett – a levegő hidegnek tűnt alatta, de nem tudta élvezni a pillanatot. Alighogy a haja a hátán landolt, megint megrántották a fejét, és ezúttal a fejbőre volt, ahol úgy érezte, apró tűk szurkálják a bőrét.

  Megannyi ember kiabált körülötte, és nem tudta felismerni a szavaikat, még az is nehezére esett, hogy Mai szavait megértse, annak ellenére, hogy hangosan ordított a füle mellett. Amiért a teste ilyen állapotban volt most, ezután a kínzó kaland után, és a tény miatt, hogy még mindig nem jött helyre a mentális traumájából sem… még csak aggódni se tudott magáért ebben a pillanatban, egyszerűen csak rendkívül kényelmetlenül érezte magát.

   Amíg meg nem érezte a hideg, izzadt kezet besiklani a nadrágjába, és megragadni a tőrt, amit a lábai között rejtegetett. A levegő azonnal Doussay mellkasába szorult, és mielőtt ráeszmélt, fájdalom kezdett dobolni a völgyében is. Egy erőszakos és nemtörődöm mozdulattal fosztották meg az egyetlen fegyverétől, és helyette a combjain érzett nedvességet. Vérzés… túlélte ezeket a napokat egyetlen karcolás nélkül, és most vérzett… Mégis mikor… hogyan jött rá Mai a tőrre, és hogy hol keresse? Leellenőrizte a testét, amíg aludt?

   Doussay a tokjába csúsztatta a tőrt az utazás előtt, de a tokot most félrehajították, és egy hideg és éles penge érintette a hátrafeszülő nyakát.

   Doussay szeme elkerekedett, és még mindig ebben a tehetetlen pozícióban nézett fel az égre, Mai erős szorításában lefogva. Az a bizonyos tőr, ami elvette a majdnem-Arbiter életét tíz évvel ezelőtt, ezúttal az ő életét fenyegette… Mindvégig tudta, hogy megérdemelte ezt. Elvette valaki életét, és sosem fizetett érte… de most, amikor meghalni készült, amikor az egyetlen dolog, ami az élete és halála közt állt, az egy rendkívül vékony, hideg fémdarab volt, hevesen remegni kezdett, és a látása elhomályosult, és könnyek gyűltek a szeme sarkában. Nem akart meghalni… nem így… nem itt, a kapuknál… annyi mindent kellett még csinálnia, ha hazaért, legalább… legalább… egyszer vissza kellett mennie…

   Nem… nem… mindennek rendben kell lennie. Bírák és katonák voltak itt… nem hagyják, hogy ez megtörténjen, ugye? A célpontjuk Mai, szóval, ha tudnának csak…

   De amikor küszködött, és kényszerítette a fejét, hogy oldalra forduljon, látta a kapuk sarkát és a városfalat. Az említett Bírák és katonák körülöttük kiabáltak, és a fegyvereiket Maira szegezték, de nagyrészt Doussayra, mivel Mai szorosan tartotta őt maga előtt, miközben a tőrrel fenyegette.

   Nem. Ez nem történhet meg. Doussay szíve kihűlt, mégis hangosan dobolt a mellkasában, mintha próbált volna kiugrani belőle. Le fogják lőni Maijal, egészen egyszerűen… El kellett kerülnie a közeléből valahogy… de egyik testrésze sem akart önvédelmi mozdulatokat tenni többé. Hogy volt Mainak ekkora ereje?

 - Nézzétek ezt, ez a fertőzött! Segített egy szörnynek erre a világra hozni a kölykét!

   Doussay azonnal lefagyott ezt hallva. Eddig a pontig biztos volt benne, hogy ha el tudja szeparálni magát Maitól, nem válna célponttá. De most… ez a vén banya… ha folytatja a leleplezését, nem lesz remény Doussay számára. Szándékosan fogják őt is lelőni.

 - Tedd le a tőrt, és lépj el tőle!

 - Ha nem engedelmeskedsz, tüzet nyitunk!

 - HALLOTTÁTOK, AMIT MONDTAM? Ő az, akit akartok, nem én, ő az ördög, ő egy xenogén!

   A falakon mindenütt hatalmas fegyverek néztek a nőre, az élénk nappal a háttérben, ami megint szúrni kezdte a szemét. A könnyek ezúttal kontrollálhatatlanul kezdtek csorogni a szeméből. Nem volt többé menekvés. Esély sincs rá, hogy azok a fegyverek vagy a katonák ne lőnék le, hogy leszedjék Mait, és kiiktassanak egy másik potenciális fenyegetést.   Doussay lehunyta a szemét. Olyan sokáig tartotta meg magát azon az ajtófoganytún. Majdnem nevetett magán most erre a gondolatra. Mi lett volna jobb? A páncélautó alá esni, vagy lövést kapni ezektől a masináktól? Vagy talán ha Mai elvágja a torkát? Elég világos volt, hogy ez a nő bosszút akart állni a rossz életéért és a rossz férjválasztásáért, és mindig is gyűlölte Doussayt.

   Doussay csupán arra vágyott, hogy mindenki legyen kicsit halkabb. Mai még mindig egyenesen a fülébe ordított, a katonák kiabáltak  rá, hogy elfedjék az ordítását, és a Bírák üvöltöttek, hogy felülmúlják a katonákat, és még az emberek mögöttük, a várakozók sorában is kiabáltak dühükben és félelmükben, megfájdították Doussay fejét.

Mintha valaki hallotta volna a kívánságát, hirtelen minden elcsendesült.

   Olyan kellemes volt, hogy majdnem elhitte, hogy meghalt, csak nem vette észre. De az nem lehet, igaz? Még ha meg is hal, legalább egy kicsike kis fájdalmat érezne, mielőtt megtörténik… vagy azok által a nagy ágyúk által lett lelőve? Talán darabjaira szaggatták.

   De aztán hallotta Mai heves lélegzetét, és egy specifikus hangot egy lassan közeledő katonai csizmától. Valaki feléjük sétált ebben a csendben.

   Doussay laposan kinyitotta a szemét. Még mindig nagyon élénk volt, főleg hogy egy percre lehunyta a szemét. Hunyorgott egy kicsit, kipislogta a maradék nedvességet a szempillái tövéből, és aztán észrevette a fekete kabátot és a magas alakot nem túl messze tőle.

   Sosem látta azt az arcot – majdnem nem evilági volt, a szó teljesen más értelmében, mint az a fekete dolog, ami Dorából mászott elő.

   Doussay egy szobrot látott, egy jáde szobrot, ami olyan fehér volt, mint a hó, és szép, éles, mégis szemrevaló vonásokkal rendelkezett. Minden egyes ruhadarabja tökéletesen volt elrendezve a vállain és a lábain, és a sapka, amit viselt, épp csak elmulasztotta, hogy befedje a szemöldökét, ami megdőlt, és elvékonyodott a végén; a kalap úgy ült rajta, mint egy korona.

Aztán látta azokat a szemeket.

   Az egyetlen Bíró, akivel közelről is tudott találkozni, az Kyan volt. Neki is csodálatos szemei voltak. Ez valamiféle különleges képesség, amivel bírniuk kellett azért, hogy bekerülhessenek az Eljáró Bírósághoz?

Aztán… egy pár másodperccel később, a nő észrevett valami ragyogót a férfi mellkasán.

Doussay szeme elkerekedett.

És a pánikja visszatért ugyanabban a másodpercben.

Az Arbiter.

   Ezzel sosem találkozott. Hallott róla, de valahogy ez a férfi tartózkodott tőle, hogy az újságba kerüljön, vagy emberek láthassák az utcán. Vagy talán csak túl sok időt töltött itt, a városkapuknál, amit, ha nem vagy zsoldos, vagy katona, vagy Bíró, nem látnál sűrűn. Doussay sosem volt a kapuknál ezelőtt, leszámítva azt az éjjelt, amikor ide lett hozva a vonattal a Fővárosból, de az más volt.

Ez a fiatal srác az Arbiter???

   Az nem lehet. Hallotta, hogy nagyon fiatal volt, még húsz sem, amikor megválasztották, de… tudta, hogy sok pletyka teljességgel megbízhatatlan volt, szóval ebben sem hitt. Most úgy tűnt, igaz volt. Az Arbiternek huszonegynek kellett lennie ebben az évben. Igazából még mindig fiatalabbnak tűnt.

   A fegyvere az irányukba mutatott. Nos, Doussayra mutatott. Ebből a távolságból nem volt benne biztos, hogy azok a zöld szemek, melyek olyan hidegek voltak, mint az esti szél, őrá néztek-e vagy sem… úgy hitte, ez a helyzet. Vajon a férfi hallotta Mait? Elhitte a nő vádjait? Az Arbiter úgy gondolja, Doussay egy xenogén? Meg tudja állapítani? Vagy… mi van, ha igaz? Ha Mai már fertőzött volt, Doussay is az lehet. Attól a fekete váladéktól, ennek a nőnek a közelségétől… nem volt garantált, hogy mentes a fertőzéstől.

A nő megint lehunyta a szemét, anélkül, hogy kétségei lettek volna a saját haláláról.

   Egész testében megrándult, amikor hallotta a fegyver éles, hangos robbanását. Valami kicsi repült el a bal halántéka mellett, a nő érzett némi forróságot arról a helyről, de rögtön aztán lehúzta egy hirtelen, rendkívül nehéz súly hátulról.

   Mai letérdelt, és ahogy Doussayt tartotta, neki is le kellett térdelnie. De aztán Mai nekidőlt a hátának… és ő hallotta a tőr csengő zaját, ahogy ledobta a betonra.

Aztán az öreg nő teste oldalra csúszott, és szintén a földre esett.

Doussay a sarkán ült, levegőért kapkodott, és a bal oldalára nézett.

   Mai megnyúlt arca egy csipet sokkot hordozott, de… eldeformálódott. A bőre átlátszónak tűnt, és a fekete vérerek végigfutottak az arcán, mint egy pókháló.

   A homloka egy új lukat viselt magában. Vérzett, de a vér nem vörös, fekete volt, épp mint az a tinta, ami Dora testéből jött ki. Doussay egész teste megrázkódott, és ösztönösen próbált elkerülni attól a dologtól, a térdén és a tenyerén mászva odébb. Még mindig képtelen volt felállni.

   Ez volt az a pont, amikor rájött, hogy az Arbiter közelebb jött. Megfagyott a helyén, és tágra nyílt szemekkel nézett fel, még mindig remegve. Most ő következik…

   De az Arbiter megállt nem messze tőle, és miután megvizsgálta a testet, amit épp agyonlőtt, a jegeszöld szemek megtalálták Doussayt. Most 100%-ig biztos volt, hogy a férfi őrá nézett mélyen. Az a pillantás minden apró, puha szőrszálat felállított a nő testén.

   Az Arbiter megmutatta neki a tenyerét. Ő megrezzent ijedtében, amikor a férfi megmozdította a karját, aztán csak rámeredt a kezére. Volt ott valami? A nő egyáltalán nem látott semmit… Összezavarodott, az agya nem dolgozta fel az előtte zajló jelenetet. Mi az?

Csak mikor két katona jött hozzá, és leszidta, csak akkor értette meg, mi volt az.

 - Mit művelsz? Kelj fel azonnal, ha nincs szükséged segítségre! Feltartod a sort.

   Végül az Arbiter visszahúzta a kezét, és elfordult tőle, ismét ránézve a sorra a kapuk előtt. Nem szólt egy szót sem, de Doussay hirtelen szégyent érzett, amiért nem értette meg a gesztusát, és mondani akart valamit, bocsánatot kérni, de az egyik katona megragadta a könyökénél fogva, és felhúzta.

 - Jöjjön, Madam – hallotta a csendes hangot, és ahogy végre elpillantott az Arbiterről, a szeme ismerős arcot talált – ő volt a katona, aki rendszeresen meglátogatta az egyik nőjét, páran még pletykáltak is róla, hogyan esett szerelembe azzal a lánnyal. Az ábrándos gondolatok képtelenné tették Doussayt, hogy bármit is mondjon a férfinek, csak követte őt a fal oldalához.

   Leültették ott egy padra, és a férfi elég kedves volt hozzá, hogy hozzon neki némi vizet és egy takarót.

   Elvette a poharat, de nem tudott kinyögni egy szót sem. Csak üresen meredt a helyre maga előtt: az Arbiter profiljára, a katonákra, a Bírákra, a sorra a fal másik oldalán… még mindig erőtlenül remegett, és meg kellett igazítania magát, hogy ne essen előre. A teste az abszolút határain járt.

   Csak mikor egy másik Bíró megközelítette, kezdett magához térni. A falakon belül volt, bejutott.

 - Itt maradsz harminc percig – mondta a Bíró, és nem volt sem jóképű, sem kedves, egy kicsit undorodónak tűnt a nővel szemben, mintha ő nem lett volna ember. – Az Arbiter maga fog kivizsgálni, de válaszolnod kell néhány kérdésre.

Oh… igaz.

   Még nem menekült meg. Még most is megfertőződhetett, attól a fekete vértől. Még mindig azt várták, hogy átalakuljon szörnyeteggé, de nem tarthatták fel a sort olyan sokáig, szóval leültették ide, ahol senkit nem zavart.

   Belekortyolt a vízbe, és elkezdett válaszolgatni. A Bíró megkérdezte a nevét, a számát, mikor ment el, és kik voltak a csapattársai. Képes volt mindenkit megnevezni, de aztán egy rövid szünet következett.

 - Állandó tagja vagy ennek a csapatnak?

Doussay felpillantott a Bíróra az öléről.

 - Nem.

   Az Arbiter felé pislantott. Csak egy pár lépéssel állt odébb, de úgy tűnt, nem figyel. A nő csupán a profilját látta, ahogy a férfi az előtte álló embereket tanulmányozta.

 - Miért voltál akkor velük?

Doussay halványan mosolygott a Bíróra.

 - Egy feladat volt, amit teljesítenem kellett.

 - Feladat? – kérdezett vissza a Bíró, és látványosan végigmérte a feje búbjától a lábujjaiig. – Miféle feladatot végeztél el egy zsoldos csapatban? Mi a valódi munkád?

   Nem volt illegális senki számára, hogy csatlakozzon egy csapathoz, azonban az emberek, akiknek normális munkájuk volt, nem váltottak túl sokszor, és egyértelműen nem vállalkoztak vadonbéli utazásokra, ha nem ez volt az eredeti munkájuk a kezdetektől.

 - A harmadik földalatti szinten dolgozom – válaszolt a valóságnak megfelelően a nő. Volt egy alibije erre a forgatókönyvre, de mindazok után, ami történt, nehéz volt számára beszélni. Mélyet kellett nyelnie, hogy ne kezdjen sírni. – A kliensem utolsó kérése volt, aki nem tervezett tovább jönni hozzám. Hűséges vásárlóm volt, szóval speciális szolgáltatást nyújtottam neki… ő választotta ki a helyet, ahol megejtettük a dolgot, és ő azt választotta, hogy kimenjünk a vadonba. Nem voltam elragadtatva tőle, de betartottam a szavam, ahogy megegyeztünk. Ez elég magyarázat, Bíró úr?

A Bíró a homlokát ráncolta, és aztán a szeme kissé elkerekedett.

 - Tudom, ki vagy. Te vagy annak a bordélynak a vezetője.

 - Elég.

   Doussay megint csak megrázkódott a hirtelen hangra. Olyan hideg volt, mint a jég, mintha a nő egy tóban fürdött volna, télidő kellős közepén. Az Arbiter volt, aki kiköpte ezt a rövid parancsot, de nem Doussayra nézett ezúttal, hanem a másik Bíróra, aki meginterjúvolta.

   A Bíró enyhén bólintott, és gyors iramban hagyta őket egyedül. Az Arbiter utána nézett, aztán megint visszafordult a városkapuk felé.

 - Elnézést kérek.

 - E… erre nincs szükség – suttogta Doussay, és megölelte magát.

   Soha… soha ezelőtt… senki, főleg nem valaki, aki nem találkozott vele korábban… senki nem próbálta volna megvédeni a becsületét, a megjelenése alapján, vagy a munkája alapján. A fogyasztói tisztelték őt, de minden más embernek más nézetei voltak Doussayról, és ő sosem várta tőlük, hogy megértsék. De ez… ez az ember… Az Arbiter váratlanul érte. Miért tenne ilyesmi dolgot? Ez normális volt számára?

   Talán csak azért volt, mert a teste és az agya teljesen lemerült, és a határain járt… de a nő összetörtnek érezte magát.

   Úgy érezte, most egy védelmező fal mögött ült, és végre engedhette magának, hogy pihenjen, leeresztve a falait, mégis, nem érezte úgy többé, hogy sírni akarna. Minden, amit tenni tudott, hogy áhítattal meredjen az Arbiter hátára – arra a védelmező falra, ami közte és a tömeg és bármilyen ítélkezés között állt, amelyet mások alkothattak róla.

~¤ß¤~

   Most Doussay megint a földön ült, csak, mint akkor, három évvel ezelőtt, az Arbiter tenyerére nézve, amit az felajánlott neki. Nem a városkapuk voltak, hanem a bolhapiac, azonban, talán mert a férfi feketét viselt, vagy mert olyan magas volt, úgy tűnt, a fénysugarak mögüle jöttek, csak mint akkoriban, és megölelték a lényét, mint valami glória.

   Naiv és ostoba volt, hogy nem ismerte fel a férfi szándékait akkoriban, de… ezúttal sem volt teljesen különb.

Nem tudta felemelni a karját, hogy megragadja Lu Feng kezét.

Halálra rémült.

   Nem attól, hogy ez a gyönyörű férfi lelövi, hanem azért, mert sokkal többet tudott róla most – tudta, milyen pontos volt ez az ember, milyen figyelmes, hogyan voltak számára mások nyitott könyvek, amiket olvashat…

És ő halálra rémült, hogy a férfi látná az érzéseit, ha közelebb kerülne hozzá.

És hogy bemocskolná a férfit.

   Mert ő az utóbbi három évben senki más nem járt a fejében. Nap közben álmodozott, és rá gondolt, miközben valaki mással közösült, és még akkor is őrá gondolt, amikor nem volt kliense. Sosem tapasztalt efféle érzéseket ezelőtt. Olyan volt, mintha megfertőzte volna valami fura szörny, és az tüzelési időszakot hozott volna rá, de csak amikor Lu Fengre gondolt.

   Teljesen elveszett a saját epekedésével és szerelmével szemben. Igen, felismerte, hogy szerelmes volt. Nem, tulajdonképpen megszállott volt Lu Fenggel kapcsolatban, olyan mértékben, hogy a harmadik szint anyagi helyzetét tette kockára, pénzt lopott a saját családjától, csak hogy képes legyen megvenni egy szexbábút magának, mert csak gondolni a férfire nem volt elég többé.

   Sosem érezte magát piszkosnak a munkáért, amit csinált. Sosem érezte magát piszkosnak az okirat-hamisításért, az információ lopásokért, még a gyilkosságért sem annyira, amit elkövetett, még ha nem is volt büszke rá.

  De most… szembe nézve az Arbiterrel, aki folyamatosan az álmaiban és nappali álmodozásaiban szerepelt, rendkívül mocskosnak érezte magát.

   És nem volt benne biztos, mi történne a testével, ha egy bizonyos módon reagálna Lu Feng érintésére.

   Félt megérinteni a való életben. Úgy érezte, valami eltörne benne, vagy ő törne el valamit, vagy, hogy Lu Feng eltűnne, ha megtenné… vagy talán csak félt, hogy lerángatnák Lu Feng nevét, ha a harmadik földalatti szint Madam D-jével látnák, aki nyilvánvalóan az egész Külváros legnagyobb kurvája volt.

   Legalábbis minden nő és magasabb rangú így gondolkodott róla. Szóval mit gondolnának akkor az Arbiterről?

   Lu Feng visszahúzta a kezét, amikor a nő csak bámult rá. Doussaynak megfordult a nyomra, és még egyszer mondani akart valamit, hogy tisztázza a saját megértésének hiányát – de az Arbiter elfordult.

 - Elnézést. A szeretője a Városvédelmi Hivatalhoz lett szállítva. A bűnei súlyosak. De ha van bármije, ami segíthet az esetén, elmehet holnap a Városvédelmi Hivatalhoz, és kérje, hogy tanúskodhasson érte. Lehet, hogy egyáltalán nem segít, de meg próbálhatja. A tárgyalása két napon belül lesz.

   Doussay először megzavarodott, mert teljesen elveszett az ábrándos gondolataiban. Aztán, amikor a nő rájött, miről beszélt Lu Feng, az Arbiter már elment, ő csak arra volt képes, hogy elkapja az alakját a bejáratnál. Nem tudta elmondani neki, hogy John nem a szeretője volt, és ez frusztrálta kissé, de ugyanakkor, a szíve olyan gyorsan dobogott a mellkasában boldogságában, hogy nem tehetett ellene, elmosolyodott. Az arca még mindig nagyon forrónak érződött, és ő a tenyerébe rejtette az orcáit.

   Megtörtént ez valaha másvalakivel is? Az Arbiter mindenkihez ilyen kedves volt ezelőtt? Egyáltalán, ő megérdemelt efféle kedvességet?

   Még ő sem tudta. Az egyetlen, amit tudott, hogy sosem érezte magát nagyobb biztonságban, mint ezzel az emberrel. Ő volt a személy, aki engedte neki, hogy végre a saját álmait kövesse. Az ő oldalán a nő úgy érezte, nem kell nőstény oroszlánnak lennie, ami eleve nem is volt. Soha nem is akart igazán az lenni… de most mindenki tőle függött. Csak Lu Feng… csak ő volt képes elérni, hogy a nő úgy érezze, őt is megvédheti valaki, hogy pihenhet, és nem kell aggódnia a többiek miatt többé. Most az egyszer az oroszlán védte meg a nőstényét, és vezette a falkát helyette.

   Még ha ez csak egy valótlan tündérmese volt is, amit a nő magának alkotott, mindenféle romantikus ötlettel, párás és kimondhatatlan ötletekkel, irreális álmokkal és célokkal ezekben a tündérmesékben, ahol lehet gyereke ettől a férfitől, és örökké élhetnek boldogan…

   Elábrándozott rajta, hogy ha lenne varázslat ebben a világban, melyik adna rá esély számára, hogy megközelítse ezt a férfit. Talán csak egy katalizátor kell. Talán legközelebb, ha találkoznak, meg kellene érintenie a kezét.

Előző

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés