Veszélyben voltak. Egy Bíró látta a gyereket, és most azt gondolja, ő az Édenből való, nem létezik, hogy ezt ne említse meg a kollégáinak. Még ha azt is mondta, hogy visszajön, még ha teljesítené is az ígéretét, valószínűleg addig tartaná be, amíg elég információt gyűjtött, hogy letartóztassa őt – már eleve furcsa volt, hogy ilyen könnyen megtalálta, miután egyetlen képet látott róla. Mintha pontosan tudta volna, mit csinál. Az esély, hogy őszintén érdeklődött Doussay iránt, közel állt a nullához.

   Az egész teste dobolt a gyors szívverésével. Az ajtó hangjára riadt fel: máris egyedül hagyták az irodájában. Az ujjai vadul kezdtek remegni, a mellkasa összeszorult, és a tenyere és a lába nagyon hideg lett, mintha megint a jeges esőben ázott volna.

   Csinálj valamit… csinálj valamit… csinálj valamit… de mit? Hogyan mentheti meg Johnt és magát, és hogyan védheti meg ezt az emeletet? Meneküljön? Csak ragadja meg a gyereket, és menjen? De hova? És hogy hagyhatna mindent maga mögött?

   Annyira hülye volt. Azt hitte, jó munkát végez itt, felelősségteljes vezető, megbízható ember… Kiderült, hogy nem volt az… Nem volt elég jó, hogy vezető legyen… egy nőstény oroszlán.

Egy nőstény oroszlán.

   Doussay feje egy káosz volt, nem tudott gondolni semmire hosszabban, mint egy másodperc, de alighogy ez a szó felbukkant a fejében, hirtelen megint hallotta. Az anyja hangja. Az oroszlánokról és a nőstényeikről beszélt.

Arról, hogy a nőstények a falka vadászai, és a felelősek a zsákmány elejtéséért.

   Az ötlet olyan volt, mint a kelő nap egy hosszú éjszaka után, hirtelen minden világossá vált. Vagy ez volt az utolsó szalmaszál, amibe meg kellett kapaszkodnia? Mindkettő. Az egyetlen reménye és az utolsó esélye.

   Megborzongott, és próbált egyszerre egy dologra fókuszálni, hogy megállítsa az ujjai és a lábai remegését. A léptei lassúak voltak, és nem tudott tenni ellene semmit; a magassarkúi hatalmas köveknek tűntek, a padlóhoz szegezve a lábát, nehézzé téve a mozgást.

   Elért a komódig, kirántotta a fiókot, és benne megtalálta az ajándékot, amit az egyik kliensétől kapott: egy nőies, csicsás tőrt, arany markolattal, vékony és éles pengével, és hegyes véggel. Nagyon elegáns volt, de nem igazán tudott mit kezdeni vele – nem hurcolhatta magával a bázison. És az aranynak csak a Fővárosban volt értéke.

   Elővette a tőrt, kényszerítette magát, hogy az ajtó felé fusson, feltépte azt, és a távoli lépcsők felé nézett. A hely már üres volt.

   A szoknyája a lábai körül csapkodott, és párszor kibicsaklott a bokája a magassarkúban, de nem érezte a fájdalmat, csak előre nézett, és felment a lépcsőkön. Ezek a hülye cipők! Nemcsak lelassították, és ügyetlenné tették, hanem még olyan zajosak is voltak! A heves légzése is túl hangos volt, és az egész fejét kitöltötte, nem hallott semmi mást, csak a saját teste neszeit. Milyen idegesítő!

A lépcsősor feléig ért, és jobbra fordult, hogy még egy emeletet menjen felfelé.

De ott volt a férfi.

   Még mindig felfelé haladt lassan, és visszafordult, mikor hallotta a lépteket maga mögött. Doussay egy másodpercre lefagyott, ahogy egymásra néztek a szűk folyosó gyenge fényében. A férfi meglepettnek látszott, aztán a pillantása elhagyta Doussay szemeit, és valahova lefelé, a jobb oldalára meredt.

   Nem volt több idő gondolkodni vagy hezitálni. Doussay előre vetette magát a Bíróra, és a döbbenetét használta ki, amit a szemében látott – ez volt az egyetlen esélye, mivel a tiszt sokkal erősebb volt fizikailag; ha magához tér, mielőtt Doussay eléri őt, mindennek vége.

   Doussay gyakorlatilag a férfi mellkasára esett. Kyan felemelte a karját, azonban nem azért, hogy ellökje, hanem hogy megölelje a derekánál fogva, mielőtt a földre esett volna, ahogy visszapattan róla, és a keze megragadta Doussay ruháját.

   De tévedett, mert nem volt visszapattanás. Nagyon közelről néztek egymásra, és a nő érezte a forró lélegzetet az ajkán, érezte az izmokat a bal keze alatt, melyek akaratlanul markoltak rá a férfi zakójára, és ő a Bíró hihetetlenül kék szemébe nézett, melyek tágra nyíltak. A férfi mondani akart valamit, hallotta a halk nyögést, és valamiért úgy érezte, a másik meg akarta csókolni…

   Amíg a férfi le nem pillantott. A mellkasuk egymásnak préselődött, de közöttük, a lendületben megakadva, ott volt Doussay keze, az arany markolatot tartva. Annak a markolatnak a vége mélyen a nő jobb vállába vájt, és mint ebben a szoros ölelésben is remegett az egész karjával.

   A penge eltűnt a Bíró testében, a mellkasa bal oldalán. Először volt egy másodperc csend, mintha a pillanat megállt volna egy felsőbbrendű lénynek köszönhetően. Megint egymásra néztek, és a sokk még mindig ott ült a férfi kitágult pupilláiban.

   Doussay mellkasa hidegnek érződött, mintha minden csepp vérét elvesztette volna, ahogy viszonozta a tekintetét.

   Aztán amikor ez a pillanat elhalványult, azok a szemek üvegessé váltak, és lassan elkezdtek lecsukódni. Ugyanabban a pillanatban Doussay elkezdte érezni a Bíró súlyát, egyre jobban és jobban dőlt a nő felé, és mert a lépcsősoron álltak, a férfivel a magasabb fokon, Doussay elkezdett hátraesni.

   Nem volt módja, hogy megtartsa a férfit. A nő sikoltott, ahogy visszaestek, érezte a fájdalmat, de az ő szeme is becsukódott, valami megütötte a fejét, és a hátát, és a jobb térdét, és érezte a lépcső éles szélét a dereka alatt, azonban volt egy nagyobb gond: a Bíró mozdulatlan teste az övén, ami annyira nehéz volt, rányomta őt a lépcsőkre, és neki nem volt helye lélegezni.

   Csend. Egy másodpercre csak feküdt ott, kínlódva, hogy megtöltse a tüdejét oxigénnel, vagy hogy lelökje a férfit, még mindig csukott szemmel, és semmi nem jutott eszébe, de aztán érzett némi tompa rengést és vibrálást, és hamarosan hallott egy mély hangot a feje felett valahol.

 - Madam D? Mh… mi… mi történt…?!

   A nagy súly hirtelen eltűnt, mire akkora levegőt vett, mintha éppen most húzták ki volna a vízből, mielőtt megfulladt volna. A szemei kipattantak.

   A lépcsők aljában feküdt, a lépcsőfordulóban, ahol a második emeleti kaszinó ajtaja volt. A haja elterült alatta a padlón, és a lábai felfelé álltak valamerre a lépcsőn, szóval a vér a fejébe tolult. Nem sokáig viszont; amikor kinyitotta a szemét, egy arc tűnt fel a látóterében. Felismerte benne a kaszinó főnökét.

Gil főnök felhúzta őt, és a világ megfordult körülötte a hirtelen helyzetváltoztatásra.

 - Madam D… mi a pokol történt? Ez az ember… ő…

   Volt néhány másik férfi is itt a kaszinóból. A vendégek már elmentek, csak a dolgozók maradtak az emeleten, az estének ebben a szakaszában. Hála az égnek…

   A dolgok kezdtek kitisztulni Doussay fejében. A pánik és a beszűkült látás eltűnt, és rájött, miféle szituációban volt éppen. A keze nem remegett többé, és még mindig szorosan markolta a tőr nyelét. Az élét vörös vér szennyezte, ami nyomokat hagyott a ruháján is, főleg a mellkasán, de az ujjain is érezte. A vas erős szaga olyasmi volt, amivel nagyon is ismerős volt, amióta a Külvárosban élt.

Átnézett a folyosó túlsó oldalára.

   A fiatal, bájos Bíró ott feküdt, a szemei csukva, az arca sápadt, de mivel fekete egyenruha volt rajta, nehéz volt látni a sebét: a tőr egy tiszta, apró vágást ejtett az anyagon, majdnem észrevehetetlen volt.

Csak a szélesedő vértócsa a férfi teste alatt mutatta, hogy halálra szúrták.

   Doussay gyomra leesett. Ahogy a pánik, amit John és maga miatt érzett, nem volt ott többé, csak most jött rá, mit tett. A bűntudat, mint villámcsapás, megrezzentette a belső szerveit, és hányni akart, de vett néhány mély levegőt az orrán keresztül, hogy lenyugtassa magát.

   A férfiak, akik a segítségére siettek, kérdéseket tettek fel, és egymás között suttogtak, látszólag legalább olyan idegesen és rémülten, ahogy ő kirohant a szobájából.

 - Én… ez a férfi…

   Mindenki elhallgatott, és figyelmesen itta a szavait. A nő felnézett, és a főnökhöz beszélt – ez az ember egyike volt azoknak, akikben Doussay bízhatott, mint férfi.

 - Bántott téged? Megfenyegetett? – kérdezte csendesen, és a vastag ujjai Doussay vállán landoltak.

 - Igen… rájött a… - mondta a nő megtörő hangon. Nem kellett befejeznie a mondatot. Gil főnök tudott a gyerekekről és a harmadik szint helyzetéről. Nem volt más mód elrejteni egy terhes nőt ezeken az emeleteken, anélkül, hogy néhány férfi innen segített volna. Ez volt a legnagyobb titkuk, de Doussay egyszerűen… nem volt elég erős, hogy maga cipelje a terhet, csak tizennégy volt, mikor az előző Madam meghalt, és ő vette át a vezetői kötelességeket.

 - Kicsi D… - szólította őt a régi nevén a férfi komoly hangon, és legalább annyira szigorúnak is látszott. – Nem csinálhatod ezt többé. Túlságosan meggondolatlanul cselekszel, és semmilyen védelmed nincs. Most van egy halott Bírónk… - A hangja nagyon halk lett, és a fal melletti test felé nézett. Doussay nem tudott oda pillantani. – Változtatásra van szükségünk. Odaadok neked néhányat a fiaim közül testőrnek. És kellene egy pár új szabály a szinteden. Nyugodtabb lennék, ha több férfi is lenne ott. Segíthetek keresni néhány lakót.

 - A szobáink tele vannak – mondta a nő csendesen, lepillantva a foltos, vörös ruhára. A szoknya fodrai olyanok voltak, mint a virágszirmok, és ő abszolút nem érezte magát gyönyörűnek itt ülve. – Úgy értem…

   Hirtelen rájött valamire, és elsápadt. Fogalma sem volt, hogy a Bíró küldött-e már üzenetet a kollégáinak.

 - Szükségem van a dokira – mondta hangosabban, és kétségbeesetten nézett a Bíró testére, aztán megpróbált felállni. A főnök segített neki. – Kapcsolatba kell lépnem vele… el tudod azt rejteni, amíg megérkezik? Én… nekem van még valami, amit tennem kell…

 - Rendben. Gyorsan szólj neki. Ha a dolgok lecsillapodtak, beszéljünk a változtatásokról. Hallottátok? Vigyétek azt a dolgot a szobába! Hozzatok felmosórongyot! Gyorsan!

   Doussay egy kicsit bizonytalanabb volt a lépéseivel; úgy érezte, a lábai nem tudják támogatni őt többé, még úgy se, hogy levette a magassakrúit. De elérte a szobáját mindenféle incidens nélkül. Gyorsan becsapta az ajtót, és míg elkezdett levetkőzni, a távközlője után nézett. A pánik megint kezdett felgyűlni benne, de ezúttal képes volt fókuszált maradni, hogy pontosan tudta, mit kellett tennie.

 - Madam D… van bármi fogalmad arról, hány óra van?

Doussay az öltözés kellős közepén volt, sietve válaszolt Dr Ye köszönésére.

 - Nincs, és nem érdekel. Dr Ye… kérlek, segítened kell.

 - Ch… most meg mi van? Megint terhes vagy? – Nem úgy értette, hogy ő, hanem valamelyik lánya, nyilvánvalóan. Doussay mindig nagyon óvatos volt, hogy ne essen teherbe, egyszer sem. – Nem várhat reggelig?

 - Szükségem van rá, hogy meghamisíts egy halotti anyakönyvi kivonatot… és hogy találj néhány örökbefogadó szülőt. Legalább hatot. Egy órán belül, de fél órán belül jobb lenne.

 -… hat MICSODÁT? Várj… ki… mi a fasz, Doussay! Mi történt?

 - Nem tudom elmagyarázni a részleteket, amíg ide nem jössz – mondta a nő szigorúbban, és végzett az átöltözéssel, egy hálóinget viselt, és egy új köntöst aggatott magára. Masniba kötötte az övét.

   Az óra ketyegett, és a doki valószínűleg érezte, hogy valami nagyon aggasztó dolog történt. Doussay tényleg vakmerő volt, de sosem intézett ilyen hívást ezelőtt, még vészhelyzet esetén sem. Ez volt az első alkalom arra is, hogy azonnali munkát kért.

   Doussay, ahogy letették, vett egy mély levegőt, és lehunyta a szemét. A fájdalom a szívében elkezdett szúrni, de nem volt más opció.

   Kivett egy kis szütyőt egy másik fiókból, és átsétált az irodáján, a hálójába indulva.

   A hálószobája volt a legnagyobb az emeleten. Könnyedén csinálhatott volna benne egy másik szobát – ahogy néha tervezte. Mivel John sokkal több időt töltött a szobájában, amennyit kellett volna neki… megkaphatta volna a saját kis szegletét belőle.

   De nem számított többé. Doussay a küszöbön állt, és a sötét sarokba nézett, ahol az ágy volt. Ahogy felkapcsolta az olajlámpát a közeli polcon, megfagyott egy pillanatra, amikor meglátta Johnt.

   A fiú a matrac szélén ült, és mikor egymás szemébe néztek, gyorsan felpattant, és hozzá futott. A kisfiú szorosan megölelte Doussay derekát, és a belenyomta a fejét a hasába.

 - Sajnálom… Sajnálom… valami rosszat csináltam, ugye? A szobámban kellett volna maradnom… Sajnálom.

   Doussay lehajolt, és a karjába emelte a fiút. Elég nehéz volt, a korához képest jóval magasabb gyerek, de akkor is csak öt volt, szóval, amikor felemelte, és a fiú megölelte a nyakát a vékony karjaival, és a derekát a vékony lábaival, nem volt túl nehéz megtartani. A nő az egyik karját a feneke alá tette, hogy megtámassza, és megcsókolta a homlokát.

 - Nem csináltál semmi rosszat… én voltam az, aki sok rossz dolgot csinált ma – mondta csendesen, és lassan megint az ágyhoz sétált. Ahogy leült Johnnal, megmutatta neki a batyut, és a fiú bizonytalanul vizslatta. – Ez a tied. Ez az egyetlen dolog, amit most tehetek érted… Sajnálom.

   A fiú elvette a szütyőt, és elengedte Doussay nyakát, hogy mindkét kezét használni tudja a cipzárhoz. A batyu belsejében nem volt sok: egy fotó Maryről és egy kék személyi kártya. John megnézte a gyenge fényben, és mikor felemelte a fejét, a szeme könnyektől csillogott.

 - Mi ez?

 - Ez a személyigazolványod. Az édesanyádé volt. Amikor… eltávozott, megkértem Dr Yet, hogy adjon meg hamis számot a halotti anyakönyvi kivonatán, szóval ez a szám még mindig él. Még mindig megvan az eredeti lakása ezen a címen. De… arra is megkértem Dr Yet, hogy találjon neked egy szülőt. Szóval nem kell egyedül élned.

 - Nem akarok menni – kiáltott fel hirtelen, és eldobta a személyi kártyát, hogy megint megölelje Doussayt. Az ölelése sokkal szorosabb volt most. Doussay szíve sajgott, és megint csak problémája akadt a légzéssel.

   Emlékek úsztak a szeme előtt, és ez az érzés a különválásról, mint egy sötét árnyék, váratlanul befedte őt hátulról. Megölelte ezt a fiút, legalább olyan erősen, és az állát a remegő kis vállon pihentette. Gyengéden simogatni kezdte John hátát.

 - Sajnálom, édes szívem. Nem miattad van… nem tettél semmi rosszat – mondta, ahogy harcolt az érzelmeivel. – De… ez érted van… hogy megvédjen. Kérlek, figyelj rám… és ne felejtsd el, amit mondok. Ez a hely nem biztonságos neked, érted?

 - Hova mehetnék? Itt élek. Te mondtad, hogy nincs hely, ahova egy magamfajta gyerek mehetne!

   Sírt, mégis a kis feje tiszta és éles maradt, mint mindig. Még mikor elöltötték is az érzelmek, akkor is emlékezett. Doussay lehunyta a szemét.

 - Igaz, de akkor is lehetővé tudjuk tenni. Én és Dr Ye… az a személyi kártya a tied lesz, és ha valaki a családjába fogad, meg leszel óvva, nem úgy, mint hogyha itt maradsz.

 - Nem akarok menni. Itt akarok maradni veled!

   A saját érzelmei hangoztatásában is sokkal jobb volt, mint Doussay tíz évesen. De a nő nem tudott mondani semmit, ami megnyugtathatta volna ezt a kis srácot, nem, amikor benne is zűrzavar tombolt. Ő sem akarta, hogy a fiú elmenjen, de nem lehetett önző, megint csak.

   Nem tartott egy óráig sem, hogy az orvos megérkezzen, még mindig álmos volt, még mindig álomittas volt a képe, és elfelejtette a fehér orvosi köpenyét; majdnem úgy esett be Doussay irodájába, megbotolva a küszöbön.

   Doussay az asztala mellett ült, és John a másik széken, lehajtott fejjel, a kezében tartott személyigazolványt nézve. Átöltözött a pizsamájából nadrágba és ingbe.

 - DOUSSAY… Komolyan magadra hagylak ezután! Hallasz? Hogy mersz te…

   Az orvos kiabált, mígnem észrevette a gyereket, és a dühös arca elvesztette a grimaszát, ahogy visszanyert valamennyit a nyugalmából.

 - Oh, helló. Készen állsz?

 - Találtál családot? – vonta magára a figyelmét Doussay, és Dr Ye ránézett, és meglepetésére, harsányan felnevetett.

 - Megőrültél? Nyilván nem. Nem is próbáltam. Még egyszer, tudod te, mennyi az idő? Hol vártad, hogy találok hat családot éjjel egykor?

 - Akkor…

 - Magammal viszem Johnt – sóhajtott, és leült a harmadik székre, anélkül, hogy felajánlották volna neki. – Belefutottam Gil főnökbe. Láttam az embert… - Nem mondta, hogy “testet” a gyerek előtt. – Tudtam, hogy egyszer elveszted az eszed a jövőben, de hogy ilyen hamar…

 - Nem számít, mit mondasz – morogta Doussay. – Ami történt megtörtént. Önvédelem volt.

 - Bizonyára. És még sok önvédelemre lesz szükséged később, Doussay. Tudod, ki volt az a személy?

   Doussay gyomra megint fordult, és a szíve hideggé vált, ahogy a doki ránézett a fagyos pillantásával.

 - Ki…?

 - Egy eljáró bírósági gyakornok, hogy a következő Arbiter legyen. Ő volt a legsikeresebb jelölt, 90%-ig biztos volt, hogy ő veszi át a helyet következő évben. Ha azt hiszed, az Eljáró Bíróság nem fogja ezt kivizsgálni, téveszmékbe ringatod magad.

   Valami oknál fogva ez az információ nem ébresztett pánikor a nőben, csak egy enyhe fájdalmat érzett a fejében. Csupán az ábrándos gondolatai közé esett egy időre. Szóval ez volt az oka, amiért a Fővárosban volt, annak ellenére, hogy az Eljáró Bíróság tagja volt. Legalább most tudta, hogy a férfi nem hazudott erről… a nő próbálta ezt nagyon logikusan nézni, és nem gondolkodni az érzelmi kárra, amit magának okozott.

 - Akkor még sürgősebb szülőket találni a gyerekeknek – mondta a nő nyugodtan a végén, ránézve megint az orvosra, aki felvonta a szemöldökét, és szarkasztikus mosolyt vetett rá.

 - És azt hiszed, én csinálom az egész melót, igaz? Doussay, csak mert orvos vagyok, az nem azt jelenti, hogy meg tudok csinálni minden szaros ügyet, amit akarsz.

 - Csak hat gyerek – fonta össze a karját a mellkasa előtt Doussay. – Öt, ha magaddal viszed Johnt. De megengedett számodra örökbe fogadni őt? Nincs partnered, nem?

 - Tudod mit? Van! – Sértettnek hallatszott. – Ne aggódj miatta. Ő nem a te felelősséged mostantól. De nem tudom garantálni, hogy találok öt másikat. És öt másik személyi kártyát is, igaz? Tudod, mennyi pénzbe kerül az? Van egyáltalán annyid?

 - Nincs öt kártyád? – kérdezte összeráncolva a szemöldökét a nő, és az orvos megforgatta a szemét.

 - Hogy ne lenne? Egy tonna személyigazolványt teszek el a te kis ügyleteidből. Rengetegszer meg kellett már hamisítanom a hülye papírjaidat. De hogy a nevet is megváltoztassuk a hozzárendelt számnál, ez sok munka, és sok telefonhívás a megfelelő emberek számára, akiket ki kell elégítenem, miután segítettek. Már most nagyon dühösek rám, hogy annyiszor kértem a nevek cseréjét a személyi kártyákon, hogy biztos kétszer annyit fognak kérni következőleg. Ha azt mondom, ötre van szükségünk… vagy hatra, talán csak rám csukják az ajtót.

 - Johnnak már megvan a sajátja, szóval ő rendben lesz – mondta a nő felemelve az állát. – Nem számít, mennyit kérnek. Csak hívd őket.

Dr Ye egyáltalán nem volt elégedett, és aztán csak dühösen az órájára nézett.

 - Ideje menni. Csinálnom kell valamit a Bíróddal is…

 - Kérd Gil főnök segítségét. Talán a krematórium jó lesz.

   El kellett rejteniük vagy bedobniuk a testet valahova, nagyon gyorsan, mielőtt hajnalodott volna. A krematóriumokat minden kerületben katonák védték, szóval nem volt könnyű oda jutni, de ez volt a leghasznosabb opció.

 - Ha elkapnak, amíg nálam van…

Doussay tudta, hogy nagy volt a rizikó.

 - Dr Ye… te vagy az egyetlen, akire számíthatok ezzel kapcsolatban.

   A tudós még mindig nem volt elégedett, és Doussay nem is számított erre a férfitől. De a másik felállt, és elfordult, miközben válaszolt.

 - Tudom. Ezért jöttem ide. Máskülönben nem is vettem volna fel, amikor hívtál.

   Doussay halványan mosolygott, és ő is felállt. John makacsuk ült a széken, és aztán, amikor Dr Ye megsürgette, a talpára ugrott, és majdnem úgy futott az ajtóhoz, nem nézve vissza. Neki is fájt. Doussay nem volt rá mérges, amiért nem búcsúzott el, és nem mintha ne látták volna egymást soha többet… de megértette.

   Amikor elmentek, Doussay csak állt az üres irodában, próbálva lenyugtatni az érzéseit, mielőtt rájött, hogy nem tudta őket visszafogni többé, és ott helyben összeesett.

~¤ß¤~

   Megemlékezni arról az estéről nem segített Doussaynak elfogadni John ön-száműzetését, de legalább pihent egy kicsit, mielőtt megint össze kellett magát kaparnia.

   Hálás volt a dokinak, aki adoptálta Johnt, és váratlan módon nagyon jó köteléket alakított ki a gyerekkel: a tudós volt az egyetlen oka, hogy John felvehette a bázis kurzusait, és tanulhatott, mint bármelyik normális gyerek. Doussay is még mindig láthatta Johnt, de nem túl gyakran, mert új szabályokat kellett bevezetniük azután az incidens után.

   A harmadik szintnek tényleg változás kellett. Az Eljáró Bíróság hatalmas nyomozást rendezett a feketepiacon nem sokkal azután – nem volt információjuk a gyerekekről, de néhány zsoldos, akik éppen a kaszinóban játszottak aznap, elmondta nekik, hogy látták ott Kyant.

   Habár nem említették, hogy a Bíró Doussayval ment el. Hogy ez azért volt, hogy megvédjék őt, vagy azt gondolták, hogy Doussay visszautasítja a kiszolgálásukat, ha elárulják őt, nem volt biztos. Akárhogyis, így is okoztak némi zűrzavart a földalatti szinteken, és csoda volt, hogy az összes gyerek eltűnt addigra. A Bírák gyakran jöttek, majdnem minden nap a következő pár héten át, sok mindent kérdeztek. De ez hamarosan mindenki számára teher lett, szóval ellenállást kezdtek tanúsítani. Még azok is, akik látták Kyant, visszautasították, hogy válaszoljanak. Vagy talán Gil főnök fizetett a hallgatásukért, Doussay nem volt benne biztos. De mikor a Bírák nem tudtak több információt kicsikarni belőlük, vagy találták meg Kyan testét – néhány pletyka kelt lábra arról, hogy megszokott egy nővel, akivel szerelembe esett – dobták az ügyet, vagy legalábbis nem jöttek vissza.

   Mindannyian megúszták a szituációt. Szóval ezután Doussay beleegyezett, hogy megváltoztassa a szabályait.

   Bárki, aki munka miatt jött ide, nem hagyhatta el a helyet többé, hogy megakadályozzák a zsoldosokat, hogy azt tegyék, ami Maryvel történt, és hogy megelőzzék, hogy az emberek a gyerekek létezésének szavait terjesszék. A terhességet sokkal óvatosabban kellett kezelni, és nem tarthatták meg a gyerekeket. Nem sokkal azután, hogy ez az incidens történt, a bázis megváltoztatta a korhatárt, amikortól a gyerekeket a Külvárosba hozták. Most már hat év volt, így akaratlanul, de a bázis megkönnyítette a harmadik szint lányainak dolgát, hogy megmentsék a gyerekeiket. Nem mintha sok lett volna belőlük. A legtöbb lány félt a terhességtől az orvosi segítség hiánya miatt, és néhányuk ténylegesen képtelen volt teherbe esni egyébként is.

   A szoba, amit a gyerekek használtak, kiürült, de nem sokáig, mielőtt Mr Shaw beköltözött. Az öreg férfit majdnem elkapta az Eljáró Bíróság, hogy pornográf tartalmakat készített a lakásán, szóval menekülnie kellett valahova. Szerencsés időzítés volt a számára.

   Voltak testőrök is a harmadik emeleten. Az itteni lányokhoz vagy fiúkhoz szóló időpont nélkül az emeletre lépni tilos volt, és ha valaki egyszer betévedt ide, nem látta többé a fényt.

   Szóval hogy egy gyerek ide jöjjön, nem volt könnyű elintézni. De John mindig is egy kis lázadó volt. Persze, hogy beszökne egy utolsó búcsúra.

Doussay kihúzta a hátát, és az öltözőasztala tükrébe nézett.

   John azt mondta, megváltozott. De mi változott meg? Csak a ráncokat látta a szeme sarkában, amik valamennyire újak voltak. De ha valamit el lehetett mondani, az az volt, hogy sokkal több gondja volt. A smink még mindig tartotta minden titkát, de belül elég hideggé vált.

   Megint kopogtatás jött az ajtaja felől. Doussay azonnal arra gondolt, talán John jött vissza valamiért, de amikor a nyíló ajtó felé fordította a fejét, csak az egyik hűséges testőrét látta. Kopasz és komoly volt; mindig úgy nézett ki, mint akinek valami fájdalmas dolog jár az eszében.

 - Madam… ne haragudjon, hogy zavarom. Az öccséről van szó…

 - Melyikről? – kérdezte a nő egy halvány mosollyal, ahogy felállt, arra számítva, hogy az egyik fiúnak kell segítség. De a következő szavaktól megdermedt döbbenetében.

 - Aki csak pár perce ment el. Bírák voltak a bolhapiac környékén, beléjük futott.

   Mindent vissza kellett tartania. Vett egy mély levegőt, de a mozdulatai sietőssé váltak. A legkeményebben próbálkozott, hogy ne fusson, de csupán egy perc alatt máris fent volt a bolhapiac szintjén, figyelmen kívül hagyva a túlterhelt tüdeje fájdalmát. Két embere is vele jött, de nem hallgatott a szavaikra, nem tudta, mit mondtak, ahogy körbenézett.

   A piac hangjai másmilyenek voltak. Az emberek mindig csendesebbé váltak, amikor Bírák voltak a környéken. Ez a veszekedés zajait hangosabbá tette. Doussay nem tudta megkülönböztetni a beszédhangokat, szóval sebesen közelített a hangok forrása felé.

 - Madam D… várjon, ne bukkanjon fel pont most.

   Az egyik testőr által lett visszafogva, amikor elérte a piac fő utcájának sarkát.

   Erről a pontról már jól láthatta a Bírákat. Mind a bejáratoknál voltak, két embert vettek körbe. Mind magasak voltak, és feketét viseltek, és a nő csak annak a Bírónak a sapkáját látta, aki a körön belül állt a személlyel, aki még mindig próbálta a nevét tisztára mosni, sikertelenül.

   Valóban John hangja volt. Doussay egész teste szilárd csomóvá vált, és megragadta a ruháját.

 - Ne… Madam… nem tehet érte semmit. Már elismerte a bűneit.

 - Segítség kell neki. Engedj el. Engedj el!

 - Nem tehetem… Madam, kérem…

 - Nem hallasz? Ki vagy rúgva, ha nem lépsz hátrébb tőlem.

 -… Madam…

   Az emberek, akik csendesen leselkedtek a bejárathoz közeli dráma felé, mint Doussay, elkezdtek körbenézelődni, keresve az utcán zajló, második veszekedést. Persze, mind felismerték Doussayt, és hallotta őket suttogni, de nem érdekelte őt, a szeme rátapadt a Bírákra, és minden erejével küszködött, hogy kitörjön a testőre szoros öleléséből.

   De a cirkusz amott véget ért. A Bírák köre megnyílt, ahogy nem hallgatták többé Johnt, és a nő végre láthatta a másikat. A fiú egyáltalán nem látszott ijedtnek, de sápadt volt, és a nő tudta, a szívében, hogy a fiú megrémült, nem számít, mennyi bátorságot erőltetett az arcára. Bilincsben volt, a kezeivel a háta mögött, és a Bírák nem voltak túl kedvesek hozzá, ahogy megrántották.

   John elvesztette az egyensúlyát, de ettől a balesettől a teste és a feje Doussay irányába fordult, és bár volt közöttük egy pár tucat méter, egymás szemébe néztek. A következő másodpercben a fiú teste megrándult. Ösztönös volt, valószínűleg, ahogy kényszerítette a Bírákat, hogy megálljanak; megvetette a lábát, ahogy próbálta magát kiszabadítani, hogy Doussayhoz menjen… csak ahogy ő is el akarta érni a fiút ebben a pillanatban.

   De mindkettejüket lefogták, és John nem tudott kitörni. Csak nézni tudták egymást, és épp mielőtt eltűnt, John arca csalódottságot és kétségbeesést mutatott.

   Doussay teste elernyedt, és egy pillanatra a testőrnek kellett megtartania, hogy ne hagyja a földre esni. Míg észre nem vett egy fekete alakot. A szeme még mindig a bejáratra meredt, ahol John eltűnt, de ez az alak felbukkant a képben. Közelebb jött hozzá, és egy teljes-alakos férfivá vált előtte. A nő felnézett, aztán elfelejtett levegőt venni.

Ő volt az.

Lu Feng. Az Arbiter.

   Doussay majdnem minden mást is elfelejtett, nem csak lélegezni, és a jóképű, hideg arcra meredt. Az Arbiter mozdulatai elhaltak egy asztallal arrébb hármuktól, és csak egy pillantást vetett Doussayra, mielőtt a jegeszöld szeme végigsepert a testőrökön.

 - Mi folyik itt?

   A hangja… Minden apró szőrszál égnek meredt Doussay gerincén és karján, és a kar a dereka körül végre elengedte. A következő pillanatban a nő a földre esett, és a koszos padlón ült, nem tudott mozdulni, és nem tudott félrenézni, és levegő után kapkodott, mintha egy órán át futott volna.

   Senki nem mert válaszolni, mire az Arbiter összevonta a szemöldökét. Aztán tett még egy lépést Doussay felé, és enyhén előre hajolt, hogy kinyúljon felé. Ez egy álom? Ez tényleg most történik? Nem csak egy illúzió? Azok a karcsú, hosszú ujjak… fekete kesztyűbe rejtette őket, de olyan tökéletesek voltak. Nem tudott mit tenni ellene, megszeppent a közelségüktől. Csak úgy, mint mikor először látta őket így.

Előző

Következő

*Megjegyzések:

Edging – nem találtam rá magyar kifejezést, lehet, hogy van. :”) Az a tevékenység, amikor az ember addig izgatja a másikat (vagy magát), míg már majdnem elélvez, de közvetlen azelőtt a pillanat előtt abbahagyja az izgatást, és vár egy kicsit, hogy elnyújtsa az aktust. Magyarán, nem engedi magát elélvezni egy darabig, csak az élvezet szélén egyensúlyoz (edge – vminek a széle).

Gege – ha esetleg valaki nem ismerné a fogalmat más danmeiekből, ezt az idősebb fiútestvérre mondják. :D Nem akartam bátyusnak fordítani, mert hát… igen, ez gege. xD Ennyi. XD

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés