2146, harmadik földalatti szint.

   A kaszinó a második szinten mindig tele volt férfiakkal, nagyszerű hely, hogy levadásszák a következő áldozatukat. Doussay gyakran küldte fel a lányait és fiait, amikor nem volt elég kliensük, vagy mikor látott egy jól kinéző illetőt azon a szinten – de ő csak akkor jött fel, amikor kerítőt játszott, nem mikor magának akart klienst. Neki így is tele volt a naptára szeptemberig, az időbeosztását teljesen kitöltötték.

   Ezúttal is így kellett volna lennie. Vörös, szűk ruhában sétált fel, ami kiszélesedett a térdénél, és a szoknya habos-babos volt a lába körül a sok fodortól; a haja fátyolként úszott utána, és az ékszerei enyhén ragyogtak és csilingeltek, ahogy elegánsan sétált, és mindenki megfordult utána, hogy lássa. Felemelte az állát, és egy átlagos, halvány mosolyt viselt, ahogy ment, de senki nem találta volna ki, mi járt a fejében.

   Szóval figyelmesen körbenézett, ahogy elhaladt az asztalok között, ahol a zsoldosok vagy katonák játékok széles választékát játszották. Megsimogatott néhány asztalt, és megérintette azoknak a vállát, akiket ismert.

   Végül a füstös sarokban megtalálta az emberét; majdnem elrejtette a többi ember, és láthatóan elfeledkezett az időpontjáról, vagy csak túlságosan elvonta a figyelmét a póker, amit játszott. A nő felhorkant magában, de nem érdekelte annyira, ameddig a férfi fizetett a harmadik szint szolgáltatásáért.

   Elkezdte megváltoztatni az irányát a férfi felé, de mielőtt egy újabb lépést tehetett volna, valaki hirtelen megragadta a bal karját. A szorítás erős volt; azonnal tudta, hogy egy férfi keze volt. Doussay sebesen fordult hátra, a haja vadul libbent, és a jobbja már a levegőben volt, készen arra, hogy pofon csapja a perverzt, aki merte megérinteni őt – szabály volt a földalatti szinteken, hogy ne érintsenek meg egyetlen nőt sem a harmadik szintről az engedélyük nélkül, és a legtöbb férfi tartotta magát ehhez. Ez a példány, úgy tűnt, felkészült egy verésre a kaszinó főnökétől.

   De Doussay megdermedt, ahogy hátrafordult. Az illető előtte nem csak egy akármilyen illető volt: az Eljáró Bíróság fekete egyenruháját viselte, minden cicomájával együtt, a kalappal, a jelvényekkel, és mindennel. Magas volt, vékony, és tagadhatatlanul jóképű férfi, de akkor is Bíró volt.

   A keze leesett, és próbált a férfire mosolyogni, akinek elképesztően világos, kék szeme volt, fehér bőre, és világosbarna haja, lágy vonásokkal kombinálva. A nő mosolyára, meglepő módon, visszamosolygott.

 - Kérlek, bocsásd meg a durvaságomat, hölgyem – mondta; a hangja lassú és magabiztos, és mélyebb, mint amilyennek Doussay várta. Ugyanabban az időben el is engedte a nő karját. – Csak biztosra akartam menni, hogy felfigyelsz rám.

 - Csak szólítania kell, Bíró úr – mosolygott, csak, mint mikor flörtölt valaki mással, de nem mert közelebb lépni a férfihez, arra gondolva, hogy talán csak csapdába akarja csalni. Sosem hallott ilyen szelíd tónust egy Bírótól. – Miben segíthetek hét? Engem keres, vagy valaki mást?

 - Kifejezetten téged – mondta a férfi, és Doussay gyomra megfordult. Legalább nem valamelyik másikról volt szó a lányai vagy fiai közül. – Beszélni akartam veled… és látni téged. Sokat hallottam rólad.

   Néhány férfi a másik asztaloktól laposan rásandított az illetőre. Doussay rájött, milyen szokatlanul csendes volt a hely, hogy volt egy Bíró a köreikben. Még mindig játszottak, de nem beszéltek vagy nevettek olyan hangosan. Doussay maga elég szemrevaló volt, de ő meg a Bíró… Valamit csinálnia kellett ezzel a kéretlen szituációval.

 - Ha ez a helyzet, talán velem kellene tartania az emeletemre – mosolygott szélesen, és megengedte magának, hogy rákacsintson a fiatal Bíróra. – Csak egy perc, össze kell szednem valaki mást, aki a szolgáltatásunkra vár.

 - Kliensed van épp? Vissza kellene jönnöm később? – kérdezte azonnal a férfi, mintha aggódott volna, de a nő számított rá, hogy ez valamiféle elme trükk; akárhogy is, ki merne elküldeni egy Bírót valaki más kedvéért?

 - Nem a kliensem – tisztázta le ezt gyorsan. – Az egyik lányomé.

 - Oh, értem. Kérlek, ne zavartasd magad akkor. – A tiszt enyhén összecsapta a sarkát, és intett neki, hogy menjen.

   Doussay térdei elgyengültek a szoknyája alatt, és annak ellenére, hogy a ruha nem volt túl szoros, és szabadon hagyta a vállait és karjait, leizzadt benne. Ez az éjszaka vagy az egyik legvadabb lesz, ami valaha megtörtént, a legnagyobb fogásával, vagy pedig a totális porba hullása, mert hagyta magát csapdába csalni. De ennél a pontnál… nem tudott sokat tenni, hogy elkerülje. Le kellett vinnie ezt a személyt magával, hogy ne okozott több felesleges jelenetet a második szinten. A hangulat most nagyon feszült volt.

   A Bíró nem beszélt többet, és ő meg a másik férfi is csendben voltak, ahogy kínosan leereszkedtek a lépcsőkön. Doussay és a férfi váltottak egy titkos pillantást, ahogy a Bíró előtt sétáltak, és a másik férfi is halálra rémültnek látszott. Már minden bizonnyal bánta, hogy lejött a harmadik szintre, de Doussay nem engedte el. Egy csomó előkészületet tettek, elvégre, valakinek ki kellett ezt fizetnie.

   Gyorsan lepasszolta a zsoldost az egyik szobánál, és aztán hátramosolygott a Bíróra, aki csendesen követte őt.

 - Jöjjön akkor. Bocsánat a hely a nedvességéért. Biztosan túl alsórendű az ízléséhez.

 - Egyáltalán nem.

   Az bizony sajnálatos, gondolta. Egy kicsit remélte, hogy ez a hely majd ráveszi a másikat a távozásra, hiszen tényleg nem a legjobb formában levő emelet volt a piacon. Nem volt még pénzük jobb szellőzőrendszert építtetni.

 - Miért te gyűjtötted be azt a férfit? Volt valami probléma közte és a… kollégád között?

 - Oh, nem-nem – legyezte meg a kezét a nő, de valahogy hezitált. Nem akart részleteiben belemenni a dologba, azonban, egy bordélyházat vezetni máris illegális volt, szóval tényleg számítana, ha elmondaná ennek az embernek, hogyan működnek a dolgok a harmadik szinten? Végül megint mosolygott. – A vásárlónk egy speciális módon kérte az egyik lányunkat. Ajánlunk extra szolgáltatásokat, de általában szükségünk van egy kis időre, amíg előkészítjük a szobát vagy a lányt, szóval hogy ellensúlyozzuk a várakozás kényelmetlenségét, felküldjük a klienseinket oda ingyen italra és ingyen játékra, amit a ház áll.

 - Oh, értem. Milyen kedves gesztus.

   Doussay beharapta az alsó ajkát. Ez a fiatalember nem tűnt túl ítélkezőnek, úgy beszélt, mintha egyszerűen megdicsérte volna őt – furcsa érzés volt.

   A dolgozószobájába mentek, amit a hálója mellett tartott. Az évek során megtanulta, hogy nem hozhatott akárkit a hálójába, mint a főnök, de nem volt olyan egyszerű több szobát csinálni itt, sok átalakításra volt szükségük. De mindenki egyetértett, hogy egy főnöknek kell, hogy legyen irodája. Szóval most rendkívül hálásnak érezte magát, hogy az emberei annyira erősködtek a témában. Egyértelműen nem akarta ezt a személyt egyenesen a hálójába vinni.

   A dolgozójában csak egy asztal és három különböző szék állt; a bolhapiacon vette őket, hiszen nem kaphattak extra bútorokat a bázistól. Szerzett egy vintage szekrénysort, ahol a szükséges holmijait és papírmunkáit is tarthatta. Volt néhány vörös és átlátszó függönye a falak körül, csak hogy érdekesebbé tegye a helyet, annak ellenére, hogy ablaka nem volt. Szerette, ahogy a vöröses szín átfedésbe került a fehérekkel, még több árnyalatot kreálva a falon. Volt legalább annyi falra szögezett sálja is – és a Bírót látszólag teljesen lenyűgözték ezek az anyagok körben, még azt is elmulasztotta, hogy a nő hellyel kínálta, és csak állt az asztal előtt, a háta mögött tartva a csuklóját, egyenes gerinccel.

   Doussay néhány másodperces várakozás után leült, és nagyon nehéz volt, hogy ne vegyen elő egy cigarettát rögtön.  

  - Szóval… miben segíthetek, Bíró úr?

 - Hívj Kyannak, kérlek. – Végre ránézett, és észrevette, hogy ő már ül, így azonnal helyet foglalt maga is. Doussay enyhe megkönnyebbülést érzett ettől; legalább nem tornyosult fölé ez a magas ember.

 - Kyan – bólintott Doussay egy mosollyal. A férfi boldognak tűnt, hogy ezt hallja, és elkezdte tanulmányozni a nő arcát.

 - Bocsánat, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak a második emeleten. Tudom, hogy nem vagyok szívesen látott vendég itt. De most nem Bíróként jöttem.

Doussay szívét eleresztette a láthatatlan szorítás, ami már a markában tartotta egy jóideje.

 - Oh – változott a mosolya egy vigyorrá. – Szóval az Eljáró Bíróság tagjai is csak emberek?

 - Szerencsére – nevetett Kyan lágyan. Bizonyosan… tényleg nem tűnt Bírónak most. Ki gondolta volna, hogy a Bírák képesek nevetni? – És nem is egészen azért jöttem, hogy a… te… - Nem fejezte be a mondatot, csak felé bólintott. Ő felvonta az egyik szemöldökét, hallva ezeket a szavakat.

 - Ha nem az enyémért, akkor valaki másét szeretnéd? – kérdezte aztán, és az aggodalma ismét felemelkedett. Sosem volt jó jel, amikor valaki visszautasította őt. Az mindig azt jelentette, hogy a kliens valami extrát akart – néha, hogy elégítsenek ki valaki undorító fétist, ami fájdalmat okozna a lányainak vagy fiainak, vagy… egy tinédzsert. Doussay nagyon jól tudta, hogyan működnek; amikor elkezdett dolgozni tizenegy évesen, akkor is legalább ennyi vásárlója volt, mint most, felnőttként.

 - Nem. Ahogy mondtam, miattad jöttem – nézett Kyan mélyen a szemébe. – Ismerlek… vagy legalábbis, azt hiszem, láttalak egyszer valahol máshol, és nem tudtalak kiverni a fejemből.

 -… Oh… - mosolygott újra, de egy kis bizonytalansággal. – Én… sajnálom. Nem hiszem, hogy emlékszem, hogy találkoztam volna Bírákkal.

 - Oh, akkor még nem voltam Bíró, és nem a Külvárosban történt – magyarázta el gyorsan a férfi. – Az Édenkertben volt. Láttalak egyszer… nagyon csinos voltál, nem úgy, mint a lányok az én emeletemen. Keresni akartam utánad, de nagyon nehéz volt rád találni, és feladtam. Aztán, amikor csatlakoztam az Eljáró Bírósághoz, hallottam egy csodaszép nőről, aki a feketepiacon él, és… nagyszerű munkát végez. Láttam egy képet rólad, és tudtam, hogy te vagy az a lány. Sosem láttam olyan gyönyörű hajat, mint a tied.

   Doussay megint lefagyott. Megőrizte a mosolygó arcot, de belül nagyon gyorsan nagyon kihűlt. Igazából, a Bíró nagyon barátságosnak és őszintének hangzott, de nem tudott mit tenni, kezdett félni néhány következménytől. Az összes alkalom közül… most jött el a pillanat, amikor felfedezik, hogy ő egy szökött, termékeny nő az Édenkertből? Ez nem történhet meg. Már egy évtized eltelt.

 - Te… zavarba hozol – erőltette ki ezeket a szavakat a nő magából, próbálva nyugodt maradni. – Egyébként, bocsánat, még most sem emlékszem rád. Talán láthattál engem az Édenben, de mit mondhatnék… ide lettem küldve…

 - Melyik emeleten voltál? – kérdezte a férfi kíváncsian, közelebb hajolva az asztalhoz kettejük között.

 - Én… oh, nehéz emlékezni… talán a hetediken – húzta elő a fenekéből gyorsan, mert ötlete sem volt, hány emelet volt ott, vagy hány gyerek.

 - Én a hetedik emeleten voltam – mosolygott a Bíró.

 - Akkor talán a hatodikon – válaszolt egy kuncogással a nő. – A memóriám nem szolgál valami jól, tudod.

 - Sajnálom, ez is kényelmetlenül érint?

 - Egyáltalán nem – hazudta a nő, és megint meglengette a kezét, de aztán leejtette a karját az ölébe, és az asztal védelme alatt megszorította az ujjait. – Szóval, hadd tisztázzam… ide jöttél, csak azért, hogy megtalálj, és köszönj, mert egyszer láttál az Édenben?

 - Röviden, igen – nevetett a Bíró megint. – Sokat gondoltam rád, és nyomoztam egy kicsit utánad, miután rájöttem, hogy te voltál az a lány.  

 - Lenyomozni egy nőt, ez nem valami szép, Kyan – szidta meg játékosan, de a gyomrába belevágott egy láthatatlan villám. – Tudod, ezen az emeleten, mélyen tisztelnek bennünket. Semmi nem történhet a beleegyezésünk nélkül.

Úgy tűnt, a Bírónak egy kis pirosság lepi el az orcáit.

 - Nem a tiszteletlen módon értettem, természetesen – javította ki magát gyorsan, idegesen lepillantva.

   Doussay elég megfigyelést végzett. Ismerte ezt a fajta férfi típust, de nem kapott manapság sok ilyet.

A férfi összekaparta magát hamarosan, és visszanézett rá.

 - Csak a nevedet tudtam meg, és apróságokat, amiket akárki tudhat rólad. A munkám nagy része a Fővárosban zajlik, szóval még nem vagyok annyira ismerős a Külváros történeteivel és híres embereivel.

   Doussay mosolygott. Előredőlt, hogy a könyökét az asztalon pihentesse, és biztosította, hogy a ruhája kihangsúlyozza a mellkasát, ahogy az állát a kézfején támasztotta egy elegáns és flörtölős oldalra billentett fejjel. Kyan szemei azonnal leestek arra a pontra a mellein, ahol a mély völgy feltűnt a dombok közt, mielőtt a ruha eltakarta volna őket. Aztán a férfi felnyúlt, hogy megigazítsa a kalapját, miközben elfordította a fejét a szoba jobb oldala felé, az arca égett. Próbálta elfedni ezt a tényt a kezével, ahogy még mindig a sapka karimáját tartotta. Igen, a nő megérzése helyes volt: ez a férfi egyértelműen szűz volt.

   A férfi el is vesztette a szavait ennél a pontnál, és a csendben Doussay megemészthetett mindent, amit hallott. Nem engedhette le a védelmét. Az Eljáró Bíróság tagja, aki Fővárosban dolgozik… ez már gyanús volt. A legtöbb eljáró bírósági tag a Külvárosba volt helyezve, mert ők voltak a legjobbak megvizsgálni minden embert, aki visszatért a vadonból. Mi jót tehetnének a Fővárosban, igaz? Hacsak nem az Arbiter maga volt, de Doussay ismerte a jelenlegi Arbiter arcát, így ez a férfi nem lehetett az.

 - Nem probléma – mondta a nő végül, visszavonva a férfi figyelmét magára, de a Bíró most sokkal óvatosabb volt a tekintetével. Szigorúan Doussay arcára bámult. – Csak cukkoltalak egy kicsit. Túl jó szívű vagy. Vagy csak tapasztalatlan? Szükséged van egy italra, hogy ellazulj? Tudok adni.

A Bíró kínosan mosolygott, aztán nevetett a szavaira.

 - Bocsánat… Ideges vagyok – ismerte el, és egyenesen a szemébe nézett. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy álom vagy sem. Olyan nagyon látni akartalak gyerekkorom óta… te lettél az angyalom.

   Úgy tűnt, Kyan hirtelen elvesztette a szégyenlősségét, vagy csak nem volt tisztában vele, milyen édes és intim volt, amit mondott. Vagy – pontosan tudta, és mindez az aranyosság csak színészkedés volt.

   Doussay próbált nyugodt maradni, de vissza kellett fognia a nevetését; ezt a nyálas kijelentést sokan használták már, amióta itt dolgozott. De el kellett ismernie Kyan javára: egyikük sem hallatszott ennyire őszintének ezelőtt. Bármelyik másik alkalommal csak olyan volt, mint egy agyonhasznált felszedő duma olyanoktól, akik a kliensei szerettek volna lenni.

 - Egy angyal, aki lezuhant a mennyekből a pokol legmélyebb bugyraiba? – sóhajtott a nő, ahogy ezen gondolkodott. – Milyen találó. – Az Éden volt a mennyország, és ez a hely valóban a legmocskosabb és legalantasabb formája volt a létezésnek, bármilyen élőlény számára.

Habár, ő nem volt angyal. Nem volt olyan tökéletes.

 - Sajnálom – mondta Kyan, felé bólintva. – Megint hibáztam. Nem állt szándékomban összemérni az életedet semmivel. Csak azt hittem… Nem… Nem vágysz elhagyni ezt a helyet?

Doussay szuggesztíven és kérdőn felvonta a szépen formált szemöldökét.

 - Elhagyni? Gondolod, hogy nem szeretek itt lenni? – mosolygott, és a lábai elkezdtek dolgozni az asztal alatt.

   Lassan előremozdult, míg el nem érte a Bíró szorosan összezárt lábait. A fiatalember érezte az érintést, amikor a nő az övéhez dörgölte a bokáját, és az ádámcsutkája megugrott.

 - Te… te szereted ezeket a munkákat? Nem akarsz másik munkát? – Védelmére szólva, igazán próbált közömbös arcot vágni. A hangja halványan remegett. – Segíthetek, hogy kijuss innen.

   Doussay megállt egy másodpercre, és összezavarodott. Habár igazán odafigyelt minden reakcióra, amit a férfi produkált, nem igazán hitte, hogy komolyan erről a témáról akart beszélgetni. Azt gondolta, hogy a férfi csak próbálja húzni az időt, mindenféle okokból – de most Doussay úgy érezte, mintha valami viszketne a lelkében.

Elmenni?

   Valami oknál fogva ez sosem volt kérdés. Még mikor tíz éves volt, és megérkezett a Külvárosba, vagy mikor tizenegy volt, amikor megszökött az örökbefogadó szüleitől, és erre a szintre jött, vagy mikor az első teljes közösülésén esett túl pár hónappal később, és álomba sírta magát… valami oknál fogva sosem igazán gondolt rá, hogy elmenjen. Az első itt töltött éve alatt volt néhány álma az Édenkertről, és az anyjáról, de tudta, hogy nincs mód rá, hogy oda visszatérjen, és a Külvárosból… mégis hova mehetett volna? A vadonba? Ahhoz egyébként is túl fiatal volt.

   Nem volt hely hova menni. Nem voltak sem magasabb szintek, vagy mélyebb gödrök egy olyan nőnek, mint ő. Egyszerűen elfogadta. Egy mód volt csak az életre, és az az volt, hogy az adottságait használva kihozza belőle a legjobbat. A teste lett a fegyvere és az eszköze. Természetesnek érezte, még a legagresszívebb kliensekkel töltött estéin is.

 - Úgy tűnik, igazán rossz vagyok benne, hogy barátságos beszélgetést folytassak veled – hallotta meg a Bíró hangját, mire felriadt. Széles mosolyt mutatott be, és megnyalta az ajkait.

 - Bocsánat… ez nem igaz, élvezem a beszélgetésünket. Csupán megleptél. Tudod, hogy én vagyok ennek a helynek a vezetője, ugye? Jó munkám van, jó fizetéssel, helyem, ahol éljek, és emberek, akikkel törődjek. Nincs semmi, amitől el kellene menekülnöm.

   A Bíró lenyűgözöttnek látszott, de egy kicsit döbbentnek is. Mostanra már elvesztette az arca teljes pirosságát.

 - Boldog vagy itt? De férfiakat kell kielégítened, nem? – kérdezte egyenesen. Doussay csendesen nevetett.

 - Nos, igen, mondjuk. Néha nőket is. Miért? Bosszant? – kérdezett vissza tréfásan, és rákacsintott. Kyan bemutatott neki egy félmosolyt, ami macskaszerűvé tette az arcát.

 - Lehet, hogy igen, egy kicsit – vallotta be, és mielőtt Doussay bármit mondhatott volna, mélyet sóhajtott. – Talán hinni akartam benne, hogy szükséged van rám. Miközben valószínűleg igazad van, és éppen fordítva. Lehet, hogy tényleg szeretném a szolgáltatásaidat… olyan módon.

 - Oh? – Doussay kuncogott, és erre a vallomásra folytatta a férfi lábának simogatását az asztal alatt. Azok a szigorúan összezárt lábak kezdtek kinyílni, ahogy a nő lába kíváncsian kalandozni kezdett rajtuk.

   Persze, nem lepődött meg. Tulajdonképpen az furcsább lett volna, ha ez a fiatal Bíró képes lett volna elutasítani őt, miután játszani kezdett vele. Mégis, a nő úgy döntött, igazodik ennek az embernek a sztorijához, mintha nem tudta volna a kezdetektől. – Miért gondoltad meg magad?

 - Azt hittem, nem szereted a munkádat… Tiszteletben akartam tartani… Azt hittem, talán valami mélyebbre vágysz, mint ezek az interakciók az… ügyfeleiddel. – Még mindig összefüggő mondatokat használt, de meg kellett állnia itt-ott, hogy a hangját nyugodtnak és magabiztosnak tartsa meg. A nő csak mosolygott. – De mivel szeretsz itt lenni… Még mindig úgy gondolom, hogy gyönyörű vagy, és hogy jobbat érdemehhh…

   Kyan szavai mondat közben haltak el, és levegő után kapott. Az arca megint mélyvörösbe fordult, amikor Doussay lába elérte az ölét. A nő mosolya széles vigyorrá vált. Oh, ez a kedves, fiatal Bíró már kőkemény volt, amikor még nem is érintették egymás meztelen bőrét.

 -… éh… érdemelsz – nyögte a fogai között szűrve, és nem tudta a lélegzetét olyan állandónak megtartani, mint korábban. Doussay lassan masszírozta azt a kemény dolgot a lábujjaival, pontosan tudva, hogyan teheti még jobbá számára.

   Elhagyni ezt az állást sosem volt az opciói között, ama egyszerű okból, hogy szerette is a munkáját. Eredetileg borzalmas volt. De ahogy kapizsgálni kezdte a szerelmeskedés jelentését, és több kliense volt, akik nem bántalmazták úgy – és mikor ténylegesen kezdett felcseperedni, és tinédzserré vált – élvezte ezeket a dolgokat.

   Különösen élvezte a hatalmat, amiket ezekre a férfiakra és nőkre gyakorolt. Másféle vezetői szerep volt ez. Az állása tele volt aggodalommal, kemény munkával, és kevés alvással, sok törvénykerülő, rejtőzködő és hazudozó szituáció mellett. De amikor a kliensével volt, teljes dominanciát gyakorolt felette. Nem voltak többé kétségek vagy stressz, olyan könnyedséggel uralkodott ezeken az embereken, mint ahogy lélegzett. Rájött, milyen hatalma van a kis játékainak és tetteinek – és a külsejének – és mikor megtanulta, hogyan használja ki ezeket helyesen, rendkívül szórakoztatóvá vált. Ezen felül, a klienseihez hasonlóan tudta élvezni a közösüléseiket.

   A combjai enyhén remegni kezdtek, mivel specifikusabb mozdulatokkal kezdett bánni a férfi erekciójával, érezte a rángó tagot a talpa alatt, ahol az anyag nedvessé vált, és ez a kis játék őt is felizgatta, a völgye a fel-alá mozgó lábának ritmusával kezdett dobogni.

   Valóban ágyba akarta vinni ezt a férfit hamarosan. Nagyon édes és könnyen irányítható volt. Még a mérete is akkora volt, amit Doussay kedvelt. Ha képes fogást találni rajta – úgy tűnt, a férfi visszajárna hozzá, mint állandó kliens – az hosszútávon hasznos lehetne a munkájának. Sosem volt rossz ötlet, hogy legyen egy belső embere az Eljáró Bíróságnál. Doussay tudta, hogy remekül tudná használni ezt a fiatal Bírót megannyi esethez.

   Kyan szeme párás lett, az asztalra dőlt, és a könyökén támaszkodott meg, amikor a csípője elkezdett Doussay lába felé lökni. Az arca még mindig élénkvörös volt, nem tudott mindent visszatartani – csak a hangja tűnt nagyon szorosan elzártnak a fel-alá ugráló torkában. Már most nagyon közel volt a csúcshoz, és Doussaynak gondolkodnia kellett arról a pillanatról – be kellene mutatnia a férfinek a kedvenc trükkjét? Az edgingben volt a legjobb*: ezt tette mind magával, mind a klienseivel, mivel igencsak megemelte az élvezet szintjét. Azonban nem mindenki volt oda érte. Az edging fájdalmas is lehetett, és nem volt türelmetleneknek való.

   Vagy csak hagyhatja, hogy meglegyen az orgazmusa. Ezek a fiatal férfiak mindig készen álltak két vagy három menetre egyhuzamban, nem úgy, mint az idősebbek. Még akár fel is ajánlhat egy nagy akciót ennek a Bírónak, bemutatva, milyen nagylelkű is volt ő, és odaadhatja neki a második kört ingyen. Vagy az első alkalmát teljes egészében adja neki ingyen? Mivel, ha megszerzi ezt az embert állandóra, az épp elég fizetség lesz – egy valódi Bíró, mint a kliense… micsoda kapás!

   De mielőtt dönthetett volna a következő lépésről, az izzadt légkört hirtelen megzavarta a nyíló ajtó nyikorgó hangja.

   Gyorsan visszahúzta a lábát, és hideg hullám rohant végig a testén, azonnal elűzve az izgalmát. Már majdnem dühös lett, miért jönne be bárki is anélkül, hogy kopogna az ajtón (és hogyan felejthette el bezárni!), és a Bíró is nagyon zavarodottnak és szégyenkezőnek tűnt, ahogy az ajtó felé nézett, próbálva rejtegetni az alsó részeit a karjával.

Aztán mindketten megfagytak.

   Egy kisfiú kukucskált a szobába, aztán látva, hogy a két ember csak az asztalnál ül, bátorságot nyert hozzá, hogy teljesen belépjen, és becsukta az ajtót maga mögött. Doussay úgy érezte, minden csepp düh eltűnt a testéből, és néhány másodperc üresség után a szívverése hirtelen sokkal gyorsabb lett.

Doussay kétségbeesetten pillantott a Bíró arcára.

   Kyan úgy nézett ki, mintha villám csapott volna bele, csak ült ott, próbálva megérteni, hogy lehetséges ez – úgy tűnt, hasonló üresség volt a fejében, mint amit Doussay érzett egy kicsit az iménti pillanatban.

 - Madam… nem tudok aludni… aludhatok veled az ágyadban ma este? – kérdezte egy fiatal hang, és John áthelyezte a súlyát az egyik lábáról a másikra, miközben a háta mögött rejtegette a kezeit. Már a hálóingét viselte, és az arca valóban fáradtnak tűnt.

   Doussay kinyitotta a száját, de az ajkai kiszáradtak, és a torka összeszorult. Még egyszer vetett egy pillantást Kyanra, azonban ez csak még idegesebbé tette. A Bíró arca nem volt üres többé. A szemöldökét ráncolta, és egyértelműen töprengett valamin, ahogy a kisfiút vizsgálta.

   Nyilvánvaló volt, hogy John nem volt tíz éves, ami a Főváros által a Külvárosba küldött gyermekek kora volt. Egy ilyen fiatal gyermeket látni errefelé – főleg ezen az emeleten… Nem volt jó kifogás rá. A bűncselekményre fény derült.

   A Bíró hirtelen visszafordult Doussay felé, és egy nagyon éles pillantással nézett rá. Azonnal megborzongott, és nem tudta állni a pillantását; próbált nem levegő után kapni, annak ellenére, hogy úgy érezte, megfullad. Öntudatlanul nézett vissza Johnra, az alsó ajkába harapva.

   Mi… miféle hazugság működne itt? Ez szó szerint soha nem történt ezelőtt, egyik gyerekkel sem. Egy teljes titkos szekció volt az emeleten, amit az itt született gyerekeknek szántak, és Johnnak mindig ott kellett aludnia velük…

   Majdnem mindig… Doussay este dolgozott, hattól tizenegyig, többnyire (ha semmi nem zavarta meg ezt a periódust), és a gyerekeket fél hatkor dugták ágyba, hogy egyik kliens se lássa őket. Mégis, amikor végzett a munkával és a zuhanyzással, elég gyakran találta ezt a kis pimasz fiút az ágyában, és végül együtt aludtak, egymást ölelve reggelig.

Hét pokol. Nem feltételezte, hogy John ebben a szent pillanatban szökne ki.

 - Sajnálom… drágám. Kérlek… menj a szobámba, oké? Hamarosan jövök.

   Először és legfőképpen… el kellett tüntetnie a fiút a Bíró szeme elől. De a szerencse kezdett más irányba folyni tőle.

 - Várj – szólt Kyan rekedt hangon, amikor John engedelmesen megint az ajtó felé fordult. A kisfiú megállt, és visszanézett a szokásos kíváncsiságával. – Mi a neved?

 - A nevem John – válaszolt. Doussay nem tudott neki jelezni, hogy egy szót se szóljon, mert tudta, hogy a Bíró észrevenné. John nagyon okos gyerek volt… de akkor is csak ötéves. Egyszerűen boldog volt, amikor valaki figyelt rá. Most megint a szoba felé fordult, és még közelebb is lépett Kyanhoz és Doussayhoz. – Mi a neve, uram?

 - Hívhatsz gegének*. – A Bíró hangszíne nem volt hideg vagy parancsoló. Elég kellemes és meleg volt. John nyilvánvalóan azonnal biztonságban érezte magát ettől a választól. Azonban Doussay tudta, hogy ez egy csapda volt. – Mennyi idős vagy, John?

 - Öt. – John nagyon büszke volt a korára, ő volt a legfiatalabb fiú az emeleten, mégis úgy viselkedett, mint a legidősebb. Doussay szíve lesüllyedt, és egy másodpercre lehunyta a szemét. – Nem kellene fent lennem ilyenkor, de a Madamra vártam, hogy befejezze a munkáját. Maga a kliense?

   Ez a kérdés egyértelműen emlékeztette a Bírót, mit csináltak, mielőtt John belépett a szobába, és hirtelen szégyenlősnek tűnt, és elvesztett valamennyit a magabiztosságából, de képes volt tovább mosolyogni a gyerekre, mielőtt úgy döntött, megint Doussayra néz. A nő még egyszer gyorsan elpillantott.  

 - John… menj az ágyamba, rendben? – ismételte Doussay, és a hangsúlya sokkal szigorúbb volt ezúttal, jelezve, hogy nem fogad el kifogásokat. John csalódottnak tűnt egy kicsit, valószínűleg azt remélte, hogy cseverészhet még ezzel a kedves emberrel itt, de aztán végül engedelmeskedett, és elnézést kérve elhagyta a szobát.

   A fülledt légkörből egy jegesbe; a csend szúrta Doussay fülét. Se ő, sem a Bíró nem beszéltek. Doussay felsorakoztatott néhány hazugságot a fejében. Ha John csak úgy felbukkant valahogy ezen az emeleten, talán kibóklászva a Fővárosból? Nem mintha az lehetséges lenne… vagy felszökött a vonatra? Mi van, ha ő a fia egy képzeletbeli katonának, aki itt hagyta őt, mielőtt meghalt? És miért itt?

   Próbálta kitalálni, melyik hazugság melyik sztori vonalához illene. Érezte a késztetést, hogy gyorsabban csinálja, de ahogy kényszerítette magát, az agya kezdett ködössé válni, és minden ötlete, amije volt, eltűnt, egyik a másik után, csak pánikot hagyva maga után, és sokkal egyszerűbb kérdéseket.

Mire gondolt Kyan ebben a pillanatban? Hogyan hallgattathatja el?

 - Aranyos fiú.

   Megrezzent a Bíró hirtelen hangjától. Kyan még mindig az arcát vizslatta, de most egy sokkal intenzívebb tekintettel, mint eddig valaha.

 - A piacon találták.

   Doussay töprengett az opcióin, és a kevésbé rizikósat választotta. Nem jelenteni egy “elveszett” gyereket a Városvédelmi Hivatalnál még mindig bűntény volt. De nem volt olyan komoly bűncselekmény, és még ki lehetett fejteni a témát, több időt adva neki, hogy egy jobb háttértörténettel rukkoljon elő. Már ki kellett volna találnia egyet… miért volt ilyen nemtörődöm, hogy nem gondolt háttértörténetre?

 - A tied, nem igaz? Az arca sokban hasonlít a tiedre.

   Doussay megdöbbent ezt hallva, és nem tudta visszatartani magát, hogy a Bíróra nézzen. Kyan szelíd vonásai szigorúnak tűntek a kedves mosoly nélkül, de a komolysága nem érződött fenyegetőnek. Alighogy egymásra néztek, a Bíró összevonta a szemöldökét.

 - Talán tévedtem… vagy…

   Mintha valami klikkent volna a fejében, a szeme enyhén elkerekedett, és Doussay valahogy érezte. Tudta, miféle pontokat kötögetett össze, még ha rossz is volt a következtetése.

   A bázis szemében csak az Édenkert női tudtak egészséges gyermeket szülni. Leszámítva, hogy ez egy orbitális hazugság volt, az emberek, akik nem voltak a Rose Manifesto résztvevői, nem tudták a részleteket. Amit tudtak, hogy a terhesség itt megtiltották, de nem is sejtették, hogy nem volt az összes Külvárosban élő nő terméketlen, a legkevésbé sem. Csak mert néhányuknak 59 pontot kapott a Manifestóban, ami nem volt elég, hogy az Édenben maradjanak, nem azt jelentette, hogy 100%-ig kudarcra voltak ítélve. Nem voltak tényleges előrejelzések, hogy ezekből a terhességekből mennyi fordulna rosszra, és mennyi nem.

   Egy laikus vagy egy férfi számára, akinek sosem volt kapcsolata a gyermekszülés vagy a terméketlenség kérdésével, ez nem volt világos. Még ha az Eljáró Bíróság tudott is ezekről a dolgokról, a Bíró hibás következtetésével, és Doussay külsejével, itt volt ez a már könnyen félreérthető megoldás a rejtélyre.  

   Az ő szemszögéből lehet, hogy ez azt jelentette, hogy ha Doussay képes volt egy egészséges gyermeket szülni, akkor az Éden magasabb szintjeiről kellett jönnie, és hogy a nő nem emlékezett a saját emeletére szintén egy szilárd bizonyíték volt erre.

   Ez egy kettős bűntény. Mivel egyik termékeny nőnek sem volt joga elhagyni az Édenkertet, kivéve Madam Lut, és azon a helyen kívül egyik nőnek sem volt joga gyereket szülni.

Ha a szituáció nem lett volna ilyen rossz, Doussay nevetett volna.

Bár helytelen, mégis helyes, mi?

   A Bíró ismét a saját ura volt, mintha az elmúlt fél óra sosem történt volna meg kettejük közt. Doussay minden dominanciája eltűnt, és nem volt rá mód, hogy visszaszerezze, mivel a tiszt felállt.

 - Azt hiszem, most mennem kell. Egy kliensed vár rád. – Kyan még mindig vetett egy apró mosolyt a nőre. – A gyerekeknek aludnia kellene ebben az órában, szóval siess. Egy másik alkalommal visszajövök, hogy… beszéljünk még, és talán befejezzük, amit elkezdtünk.

   A Bíró meghajolt Doussay felé, és ő is felállt, de a hallása kezdett tompulni, és a látása beszűkült, ahogy a pulzusa emelkedett, és rengeteg dolog villant át az elméjén. 

Előző

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés