2159, harmadik földalatti szint.

   Doussay a harmadik szint anyagi helyzetének papírja fölé hajolt. Hosszú ideje volt már annak, hogy feltalálta ezt a rendszert, és nagyon hasznossá és könnyen kezelhetővé vált. De fókuszálnia kellett, és figyelmet fordítania minden egyes R-re, amit közösségként kerestek.

   Az összes lánya és fiúja keresett pénzt idelent, alapvető volt, hogy mindenkinek dolgoznia kellett valamit. De nyilvánvalóan néhány húguk vagy öccsük nem volt olyan sikeres, mivel nem voltak a legszebb vagy legjóképűbb emberek a szinten – ez egyensúlytalan szituációt teremtett volna a kapcsolataikban. Doussay látta ezt a kezdetektől, de eredetileg az ötlete a saját érzéseiből származott, hogy nem volt boldog, hogy kétszer annyi pénzt keres, mint néhány másik nő. Szóval, miután elért egy bizonyos időszakot, amit a pozíciójában töltött, előhozakodott a megosztási rendszerrel: minden hónapban leültek közösen, megszámolták a pénzüket, egy nagy rakásba tették, aztán a végeredményt egyenlően elosztották maguk között. Ha valaki sok pénzt hozott a házhoz, kapott néhány dicséretet, de akkor is oda kellett adniuk az R-eket a közös kasszába – Doussaynak is.

   Hogy így cselekedtek, tudták fizetni a saját szobájukat, ételüket és szükséges holmijaikat, és mindannyian képesek voltak félretenni is. Ha valakinek szüksége volt valamire, megint összeültek, és megosztották a pénzüket azzal a személlyel – és az a személy általában Doussay maga volt. Amikor kémkednie kellett, vennie személyi kártyákat, hamis vizsgálati eredményeket vagy valakinek a hallgatását, melyek sokkal drágábbak voltak, mint mindannyiuk rezsije és élhetési költségei, a lányok és fiúk hangosan licitálták túl egymást, melyikük akarja megosztani a pénzét a szeretett vezetőjükkel jobban… szóval a pénz sosem volt probléma.

   De egy ideje… Doussay elkezdett félretenni egy kicsit többet ezekből az alkalmakból. Nem hazudott teljesen az embereinek – nem tudta volna kihasználni őket ilyen érzéketlenül – tényleg fizetett ezekért a piszkos ügyekért. De ha maradt egy pár száz visszajáró R, titokban tartotta.

   Még így is egy kicsit bűntudata volt miatta. De… tulajdonképpen sosem akart semmit magának ezelőtt. Habár szebb ruhái voltak, és több sminket használt, mint a többiek – ezek mind a munkájához kellettek, nem kifejezetten azért, mert ő akarta őket. Egy pár évvel ezelőttig, amikor találkozott valakivel, és az a találkozás megváltoztatta az életét. Tudta, hogy semmi esélye annál az embernél – de még így is lehetett valamije tőle. Persze, őrülten sok pénzért.

   Doussay beharapta az alsó ajkát, ahogy a számokra meredt. Jó volt matekból, de nem kiváló. Mégis, nem számíthatott senki másra, hogy ellenőrizze a számokat most. És ellenőrizze még egyszer. És még egyszer. Úgy tűnt, minden rendben van, de nem hagyhatta, hogy egy aprócska hiba is megszökjön. A megosztó rendszert elég könnyű volt kezelni, de épp annyira könnyű volt elrontani is.

   Nem is tudta, ki vehetné át ezt a munkát, ha egyszer már túl öreg lesz, vagy meghal a jövőben. A mostani családjának nem volt tehetsége a vezetéshez. Komolyan meg kellett fontolnia, hogy válasszon egy utódot hamarosan.

Ahogy az elméje elkalandozott a számokról, a teste ellazult kissé.

Szóval a kopogás az ajtón kétszer annyira megijesztette.

 - Igen? – szólt ki, miután gyorsan betuszkolta a papírt a fiókjába, és az ajtó felé fordult.

   Egy fiatal férfi tűnt fel a küszöbön. Rendkívül jóképű volt – Doussaynak legalábbis – meleg, fehér mosollyal, ragyogó, mézszínű szemekkel és sötétbarna hajjal, amit egy kis lófarokba kötött a feje hátulján. A megjelenése lezser volt, talán még egy kicsit hanyag is, de remekül illett hozzá.

Doussaynak elkerekedett a szeme.

 - Hé, nézd már, ki van itt – állt fel, hogy megölelje a fiút. John szorosan ölelte vissza, mielőtt elváltak volna. – Majdnem elfelejtettem, hogy nézel ki. Miért nem jössz ide gyakrabban?

   A fiú mosolya kínos nevetésbe fordult, és körbenézett a szoba berendezésein.

 - Bocsi, nővérem. A történeteimen dolgoztam.

 - Hmph. Ülj akkor le. Ne is gondold, hogy hamar fogsz szabadulni innen, máskülönben nem kell visszajönnöd többet! – fenyegette meg, és ahogy a fiú leült, ő a bárszekrényhez lépett, hogy elővegyen némi italt és poharakat.

 - Oké, nem fogok elmenni egy kis ideig. Csak hiányoltam ezt a helyet, és téged is.

   Ahogy a hátát mutatta a fiúnak, Doussay egy kissé erősebben ragadta meg az üveget, és a szemei párásak lettek. A szíve gyorsabban vert, és meleg érzések lángoltak fel a mellkasában.

 - Akkor csak maradj itt – mondta végül, és töltött némi sört mindkettejüknek. A fiatalember felé fordult, és neki adta az egyik poharat. – Bemutatlak Mr Shawnak. Mindig új asszisztenst keres. Most van neki egy, de a fiú túl sokat iszik. Csodálom, hogy még életben van. Tudod csinálni a munkát, nem annyira nehéz.

   Egy könnyű nevetés, mindössze ennyit kapott, és a fiú beleivott a szikrázó italba. Doussay visszaült az öltözködő asztal melletti székébe, és egyenesen az arcára nézett.

 - Mi a helyzet veled, John?

   A hangja elvesztette a gondtalan tónusát, és sokkal komolyabb és aggódóbb módon beszélt, mielőtt elővett egy cigarettát. A fiatalember arca megrándult.

 - Ne hívj úgy. Fura érzés.

 - Nem foglak az írói neveden szólítani – horkantott Doussay, és beleszívott a cigarettába. A füst megtöltötte a tüdejét, és egy kissé könnyedebb érzést adott neki, mintha tiszta oxigént szívott volna be. – Akkor hívhatlak bébinek. Mivel az én szememben még baba vagy.

   John csak mosolygott, és megrázta a fejét, megsimogatva a pohár szélét az ujjaival. Doussay összeszorította a száját. Tudta, hogy valami van. John ritka vendég volt erre, amióta elhagyta ezt a helyet hosszú idővel ezelőtt, de amikor időt szánt meglátogatni Doussayt, általában előre küldött üzenetet, mielőtt megérkezett, szóval nem zavarta meg őt a munkában. Ilyen módon tölthettek együtt egy kis időt. Sosem bukkant fel csak úgy, bejelentés nélkül.

 - Vág az eszed, mint mindig, nem, nővérem? – John sóhajtott, és megint nevetett. – Úgy tűnik, mindig tudod, mi jár a fejemben.

 - Mert én cseréltem a pelenkádat. Én neveltelek fel egy kis szarosból egy nagyobbá. Jól ismerlek – emelte fel az állát enyhén, de valahogy nehezére esett játszani a keményet ezzel a fiúval. John nem olyan volt, mint a többi öccse.

   John megforgatta a szemét rá, de újra nevetett a végén. Olyan könnyű volt számára nevetni. Ez a fiú tényleg különleges volt. Mindegy, milyen bonyolult életet élt, képes volt pozitív maradni, és a tudását arra használni, hogy ekkora bátorsággal tanítson másokat. Doussaynak sosem volt esélye segíteni az embereken ilyen nyíltan; mindig is az árnyékból kellett dolgoznia.

 - Nos, valószínűleg semmiség – mondta végül John. – Csak volt… néhány rizikósabb sztorim, amiket nem annyira üdvözöltek tárt karokkal, a bázis bizonyos csoportjai között.

   Doussay gyomra már összeszűkült. Egymásra tette a lábait, és fel-alá mozgatta a lábfejét, miközben az öklét összeszorította a könyökhajlatán a szabad kezével, megint beleszívva a cigarettába.

 - Úgy érted, az az esszé a másik két bázis eleséséről? – kérdezte maró hangsúllyal. – Igen, rendkívül ostoba voltál, hogy ilyen érzékeny témát használtál fel egy publikus esszében ilyen meggondolatlanul. Tulajdonképpen arra utalsz, hogy a MI bázisunk is elesik hamarosan. Elment az eszed?

 - Te… te olvastad az esszémet? – John döbbentnek látszott, és aztán, teljesen figyelmen kívül hagyva a szavait, a szeme izgatottan csillant fel.

 - Nem ez a kérdés, kedvesem – hordta le mindjárt a nő, enyhén megemelt hangon. – Miért vagy ilyen nemtörődöm? Ne támadd meg a bázist. Ne harapj a kézbe, ami enni ad. Legalábbis ne annyira vakmerően! Azt akarod, hogy kivégezzenek?

 - Ch… nem fognak kivégezni csak ezért. Csak az igazságot írtam – morogta John, de félrepillantott, és a hangsúlya hordozott némi bizonytalanságot. – De talán belekeveredek valami kalamajkába.

 - Már most is BENNE vagy a kalamajkában, nem? – Doussay erősen elnyomta a cigarettáját, csak hogy meggyújtsa a következőt. – Le akarnak tartóztatni?

John szánalmas mosolyt mutatott felé.

 - Csendben kell maradnom egy kicsit. Talán ki kell majd mennem a fiúmmal.

 - A vadonba? – kérdezte egy kicsit kevésbé hangosan, és az aggodalom gyorsan felülmúlta a dühét. – Még mindig vele vagy? Jó hozzád? A csapata… elég jó, hogy túléljenek odakint hónapokig?

   Ez nem volt szokatlan. Ha valaki valami rosszat csinált, és az Eljáró Bíróság vagy a katonaság rájött, gyakran kimenekültek a vadonba a bázis igazságszolgáltatása elől, amíg az nem ejtette a vádakat. Volt egy elévülési idő, ami a vádak súlyosságától függött – könnyű követelésekért hat hónap, nagyobb bűnökért legalább egy év. Csak egy pár esetnek nem volt elévülési ideje, ha valaki elárulta a bázist, vagy kárt okozott az Arbiternek, például.

Szóval ez most egy rövid búcsú.

 - Igen, azok. És hajlandó ott maradni velem olyan sokáig, ameddig csak szükséges. De visszajövök. – John ismét mosolygott, mintha csak az időjárásról beszéltek volna.

   Doussaynak egyáltalán nem tetszett ez. Olyan sok érzelme gyűlt fel egyszerre, nem tudta, melyiknek adjon teret először, a dühének, aggodalmának vagy szomorúságának. Nem mintha kimutathatta volna bármelyiket is… mert hát milyen okból? De végül is, a gondolat, hogy nem fogja látni Johnt hosszú ideig mostantól, képtelenné tette, hogy mindent teljesen elfojtson.

 -… Nem tudnál csak tényleg itt maradni? Feladni ezeket az ostoba történeteket, és kevésbé stresszes életet élni? Tényleg annyira rossz neked itt, hogy bármi áron megpróbáld felszabadítani magad?

John mélyen nézett rá, és az alsó ajkára harapott. Megint elkezdte simogatni a poharat.  

 - Nem bánnám annyira, ha itt maradnék. De az sok bajt okozna neked. Nem úgy, mintha a fiúmmal vagyok. Vele menni könnyebb; legalább láthatom őt. Itt maradni, anélkül hogy képes lennék kimenni, és csak problémákat hozni a fejedre, ez nem olyan szituáció, amiben szeretnék lenni. Nővérem, te nem az a fajta lázadó vagy. Te a magad módján lázadsz, és én a magam módján lázadok. Amúgy mindketten lázadók vagyunk. Sokkal több közös van bennünk, mint bárki másban. Mi tényleg család vagyunk.

   John mindig is jó volt a szavaival. Művészlelke volt, de sokkal magabiztosabb és erőteljesebb személyisége is, mint Doussaynak. Ha Doussay egy nőstény oroszlán volt, aki egy falka nőt vezetett, akkor ez a fiú volt a fiatal oroszlán, aki remekül megvolt egymaga is.

   Mégis, a korábban érzett melegség az egész testére átterjedt ezúttal. Elpillantott, mert ha egymásra bámultak volna, nem lett volna képes visszafogni az érzéseit.

 - Butus kölyök. Megírtad ezt a szöveget, mielőtt idejöttél?

John rávigyorgott.  

 - Talán. Talán legközelebb valami drámát kellene írnom a történelmi esszék helyett. Hogy boldogulnék velük? Tetszett a stílusom?

 - Kérlek, maradj a történelmi cuccoknál – válaszolt azonnal Doussay. – Belehalnék a szégyenbe, ha a szemtelen, dramatikus soraidat kéne olvasnom.

 - Amíg elolvasnád őket… - John nevetett. – Teljesen őszintén, nem számítottam rá, hogy követed a munkásságomat.

 - Ki mondta, hogy követem őket? A Havi Bázisban voltak. Egy másik írót követek.

 - Tényleg? Kit?

 - Azt… azt a…

 - Azt… Legalább húsz másik író vagy költő van a Havi Bázisban.

 - Látod? Miért követném a te munkáidat, amikor olyan sok és sokkal tehetségesebbek is vannak ott? Őszintén szólva, te nem is illesz közéjük. Neked inkább a saját könyvedben kéne publikálnod a kioktató, uszító marhaságaidat. Hívhatod őket Jelenések Könyvének is.

John felvonta a szemöldökét.

 - Tudsz János Jelenések Könyvéről? – kérdezte meglepett hangsúllyal. – Azt hittem, nem vagy vallásos.

 - Az anyád őutána nevezett el, hogy ne tudnék? – mosolygott szarkasztikusan, habár titokban tartotta, hogy gyakorlatilag utána kellett olvasnia a dolognak.

John nevetett, és megrázta a fejét.

 - Tele vagy ma meglepetésekkel. De talán igazad van. Talán megírom a saját könyvemet ennek a bázisnak a történelméről.

 - Az emberek hamisnak fogják kikiáltani – mutatott rá a nő azonnal. – Felejtsd el, amit mondtam.

 - De… most izgatott lettem. – John vigyora sokkal szélesebb lett. – Meg akarom írni a saját könyvem! De azt hiszem, egyelőre nincs elég információm. Talán megyek, és szerzek még adatokat a városok romjaiból. Vagy, ha lennél olyan kedves, és nyitva tartanád a füled… jobb vagy információgyűjtésben, mint bárki más. Csak add le a forró drótot nekem.

És szuggesztíven megemelgette a szemöldökét. Doussay majdnem felpofozta.

 - Még ha tudok is valamit, nem fogom elmondani! Szerezd meg magadnak az infóidat!

 - Szóval tudsz valamit.

   Doussay mély levegőt vett, és összeszorította a száját. Persze, hogy tudott valamit, ami megtöltött volna egy egész könyvet. De nem volt abban a hangulatban, hogy beszéljen róla. Igazából, ha beszélne erről a témáról, mindannyian ott helyben ki lennének végezve, amiért leadta a drótot róla.

 - Avass be. Kérlek.

 - Azt mondtad, a vadonba mész – köpte felé hidegen. – Ha maradsz, elmondom.

   John izgatott mosolya elhalványult egy kissé, és jól elkülöníthető szomorúság mászott a csodálatos vonásaira. Végül lehajtotta a fejét.

Doussay nyelt egyet, és lehunyta a szemét.

 - Nem fogom elmondani, még ha itt is maradsz. Ez nem olyasmi, amit valaha is publikálnod kellene. Szóval ne vágj ilyen arcot előttem. Néhány dolog jobb, ha örökre rejtve marad.

   John újra felnézett, és egyértelmű volt, hogy a kíváncsisága nem csökkent a mosolyával. De tisztelte annyira a szavait, hogy ne próbáljon több kérdést feltenni.

   Végül Doussay második cigarettája leégett anélkül, hogy beleszívott volna. Ahogy ezeket a dolgokat megemlítették, nem tudott ellene mit tenni, visszagondolt azokra a régi emlékekre, arról a könyv-kitöltő témáról, és gyorsan meggyújtott még egy cigarettát.

~¤ß¤~

2135, az Édenkert.

   Theresa anyukája szorosan ölelte, ahogy a sötét szobában várakoztak. A többi lány aludt, és elmúlt este tíz. Nem ez volt az első, hogy Theresa fent volt ilyen késői időpontban. Az anyukája be szokott szökni a szobájába, mindegy, hány lány aludt vele együtt, csak hogy beszéljen Theresával.

   Ez azt az érzést keltette Theresában, hogy különleges. Semelyik másik lány nem tudta, ki az igazi anyukája. Nem volt szabad kérdezniük, és az összes felnőtt nő egyformán szerette őket ezen a szinten. De volt valami melegség ebben a tudásban. Titokban mindannyian tudni szerették volna.

 - Anyu – mondta, nekidőlve a meleg mellkasnak, átölelve a vékony derekat. – Álmos vagyok… Baj lenne, ha nem akarnék ma menni?

Az anyukája karjai megszorultak körülötte.

 - Theresa… - suttogta, és az izzadt tenyerével megsimogatta a lánya homlokát. – Édesem. Ez az egyetlen esélyed.

   Megértette, de mégsem. Sok késő éjjelt töltöttek együtt, és az anyukája sok mindenről beszélt, ami kissé komplikált volt Theresa számára. Valamennyire megértette a Rose Manifestót, mert azt tanították az óráin. De mikor az anyukája említette a Rózsa Incidenst, vagy mikor a lázadásokról beszélt, vagy, hogy ki kell törniük a láncaik alól, és hogy milyen nehéz ez, és effélék… Nem volt benne biztos, hogy megértette, miért.

   Csak olyan akart lenni, mint az anyukája. Szeretett volna gyerekeket, hogy ő is átadhassa nekik ezt az érzést, amit ő tapasztalt a saját anyukájával – be akart osonni a lányai vagy talán fiai szobájába, történeteket mesélni nekik, vagy szeretetet és törődést mutatni feléjük, és azt éreztetni velük, hogy különlegesek. Mindig is lenyűgözte, ha látta a babákat a lentebbi szinten, olyan aranyosak voltak, és ő tartani akarta őket, meg akarta csókolni őket, és szeretni akarta őket, ahogy az anyukája szerette őt.

   Nem akarta elhagyni az Édent, nem igazán. De azt is megértette, hogy az anyukája a legjobbat akarja neki, és ez fontos volt számára. Theresa azt akarta, hogy az anyukája boldog legyen. Nem tudta elviselni az anyukája szomorúságának vagy könnyeinek látványát.

   Az ajtó egy elhaló nyikorgással nyílt ki. Először csak egy vékony vonalnyi arany fény hatolt be a szoba sötétjébe. Aztán a vonal kiszélesedett, és láthatták a folyosót az árnyékos alak mögött.

Madam Lu volt az. Nagyobbnak tűnt, mint általában, talán a mögötte lévő világítástól.

Theresa és az anyukája felkeltek, és kisurrantak a szobából Madam Lu mellett.

   Amikor elhaladtak mellette, Theresa észrevette a hatalmas hasat a szétváló fehér orvosi köpeny szárnyai közt. Theresa egy kicsit izgatott lett. Úgy tűnt, Madam Lu babát várt, de a lány gyakorlatilag sosem látott ilyen óriási hasat. A legtöbb nőnek csak kicsi hasa volt, amikor babát vártak.

 - Szereztem egy új személyi kártyát neki – mondta Madam Lu Theresa anyukájának, ahogy gyors-sétálni kezdtek a folyosó vége felé. – A C Osztályú gyerekek listájára tettem. Hamarosan ki lesznek küldve a Külvárosba. Fel kell készülnötök. Nem csatlakozhat a gyerekekhez, mielőtt sorba állnak a vasút állomáson. Ha valaki észreveszi őt, és rájönnek, hogy egyik gyerek sem tudja, ki ő, az problémás lesz. Le kellene vágnunk a haját is.

   Theresa hirtelen megijedt, hallva az utolsó mondatot. A többit nem nagyon értette amúgy. Az világos volt számára, hogy most valami rosszat csináltak, és hogy ravasznak kell lenniük. De nem számított efféle kommentre a hajáról.

   Rengeteg időt töltött vele, hogy olyanná tegye a haját, mint amilyen az anyukájának volt. Ugyanolyan barna színű haja volt… de hogy azokat a gyűrűket megcsinálja a végén, minden nap pluszban kellett dolgoznia vele. Az anyukája haja természetes módon volt hullámos. Theresa igencsak irigyelte. Senkinek nem volt ilyen hullámos haja az osztályában, ami azt jelentette, hogy ő tényleg az anyukája gyermeke volt. Ez az ő dolguk volt.

   Madam Lu kivitte őket az épületből, de nem az utcára, valamiféle elkerített hátsó udvar volt, és egy tetős híd vezetett belőle valahova. Hirtelen megálltak ezen a helyen.

 - Várjatok itt egy kicsit – mondta Madam Lu, még mindig suttogva. – Előkészítettem néhány ruhát is. Elmegyek értük. Mikor elkészültünk, jobb lenne, ha te visszamennél az Édenbe. Én majd levezetem a vasútállomásra.

   Madam Lu ugyanabban az irányban tűnt el, ahonnan jöttek, és Theresa és az anyukája egyedül találták magukat a sötét udvarban, a zöld Aurora fényében, ami még fehérebbé tette a bőrük színét, mint általában. Vagy csak mindketten nagyon sápadtak voltak.

   Az anyukája letérdelt előtte. Az arca mindig nagyon nyugodt és kedves volt, egy kicsit kerek, a szemei mindig mosolyogtak a lányára… de nem most. Most az egyetlen dolog, amit Theresa látott a csodálatos, kék szemeiben az félelem volt. Ez benne is hasonló érzéseket keltett; a szíve kétségbeesetten dobogott.

 - Anyu, én tényleg nem akarok menni…

 - Menned kell. Ha nem… fogalmad sincs, milyen fájdalmas itt élni. – Az anyukája megborzongott, mintha magát győzködné inkább, nem Theresát. De a hangsúlya hordozott egy csipet magabiztosságot és frissességet is. – A termékenységi pontod 80 volt, nagyon magas… még nekem sem volt annyi, és mégis olyan dolgokat kellett… olyanokat… - Az anyukája hangja elhalt, és a szemei sokkal csillogóbbá váltak. – Ha nem mész el most, addig használják a testedet, amíg meg nem halsz. Nem hagynak elmenekülni. Ez az egyetlen kérésem feléd. Kérlek, ne mondd, hogy nem akarsz menni. Fogalmad sincs, mi vár rád, ha itt maradsz. És az anyukád mindent megtett, amit tudott… még Madam Lu is kockáztatta az állását és biztonságát, csak mert kedvel téged… olyan messzire mentünk, hogy megszereztük neked ezt a lehetőséget. Meg kell értened, Theresa. Néhány másik nő ölni tudna ezért a lehetőségért. Nem lesz egyszerű neked, tudom. Tudom. Nem egyszerű nekem sem, mert annyira szeretlek. De pont azért, mert szeretlek… Nem hagyhatom, hogy használjanak. Kérlek, pici lány, értsd meg. Kérlek, emlékezz mindenre, amit mondtam neked.

   Theresa szeme és orra szúrni kezdett, és nem tudott tenni ellene, csendesen sírva fakadt. Még akkor is, engedelmesen hallgatott az anyukájára. Ő letörölte az arcát a remegő ujjaival. A tenyere még hidegebb és izzadtabb volt, mint ezelőtt.

 - Emlékszel, mit mondtam, hogy milyen legyél? – kérdezte aztán, és Theresa lenyelte a gombócot a torkában. Nehéz volt gondolkodni. Csak meg akarta ölelni az anyukáját, elaludni, és felkelni másnap reggel, elmenni az óráira, titokban találkozni az anyukájával megint ebédszünetben, aztán részt venni a többi óráján, és éjjel várni az anyukájára, hogy besettenkedjen a szobájába, és ölelkezzen vele. Őszintén, a lány most nem akart semmi mást.

 - Hogy… hogy olyan legyek… mint Madam Lu. – Mégis ezt mondta, megtörő hangon, és szipogott párat, hogy kontrollálja magát. Nem akart olyan lenni, mint Madam Lu. Olyan akart lenni, mint a szép anyukája.

 - Igen, kedvesem. – Az anyukája megsimogatta a mellkasát egy gyenge mosollyal. – Legyél olyan, mint ő. Tudod, miért?

Theresa megrázta a fejét. Az anyukája adott egy csókot a nedves arcára.

 - Tudsz az oroszlánokról? – kérdezte hirtelen. A kérdés a semmiből jött, és Theresának gondolkodnia kellett, miről beszél az anyukája.

 - Tudok – mondta aztán, ahogy felidézte a szóban forgó állatokat egy ősrégi tankönyvéből.

 - Akkor azt is tudnod kell, hogy az oroszlánok falkában élnek. Azonban, nincs túl sok fiú oroszlán a falkában. Általában csak egy vagy kettő. A többi tag mind lány, nőstény oroszlán. Ők a falka szíve. Sokkal bátrabbak, mint a hímek. A nőstény oroszlánok azok, akik levadásszák a prédájukat.

   Theresát lenyűgözte ez a kis történet, többet is akart róla tanulni, de nem értette, miért mondja el ezt neki az anyukája éppen most.

 - De szétesnének egy vezető nélkül, tudod? Van egy nőstény oroszlán, aki összetartja az összes többit. Aki mutatja az utat… aki irányítja a vadászatot mindegyik felett, és meghozhatja az összes döntést. Theresa… Madam Lu az a nőstény oroszlán. Ő vezet és megvéd minket. Az anyukája és az én anyukám együtt harcoltak a szabadságunkért, de vesztettek, és megölték őket. Madam Lu úgy döntött, óvatosabb lesz. De még mindig harcol értünk, és összetart minket. Ő a mi vezető oroszlánunk. És te… Legyél az a nőstény oroszlán, ami vezeti a falkát, Theresa. Ha meg tudod tenni, kiváló életed lehet odakint. Boldog lehetsz. És szabadságot nyersz. És az emberek… más nők, akiknek segíteni fogsz… ők szeretni és követni fognak. Vezesd őket. A nők szenvednek mindenütt a bázison. Mindannyiunknak segítségre van szüksége. Érted?

   Theresa bólintott. Valamennyire értette. Még mindig nem volt biztos benne, miért neki kellett annak a nőstény oroszlánnak lennie; neki jó volt úgy is, hogy ha ő volt az, akit vezetett egy vezető. De tisztelte és szerette az anyukáját mindennél jobban. Ha ez volt az, amit szeretett volna, hogy megtegyen, akkor Theresa meg akarta próbálni a legjobbat nyújtani. Nem tudott sokat tenni az anyukájáért eddig, miközben az anyukája kockáztatott sok minden ebben az elmúlt tíz évben, csak hogy Theresával lehessen.

   Az anyukája, úgy tűnt, lenyugodott, és az új mosolya sokkal boldogabb és büszkébb volt az Aurora fényében.

 - Édes gyermekem. Annyira okos, lágyszívű és bátor vagy. Sose felejtsd el ezt, és sose felejtsd el, mennyire szeretlek, mindegy, merre jársz.

Theresa megint sírni akart, de visszatartotta, és egy mosollyal nézett az anyukájára.

 - Én is szeretlek, anyu.

~¤ß¤~

 - Mindig is… akartam gyereket.

   Doussay saját szavai remegést keltettek benne egy kicsit. Az emlékei arról az éjszakáról, nagyon régről még mindig összeszorították a mellkasát. Minden érzelem, amit aznap érzett, amikor elvált az anyukájától, és minden, amit azóta tanult… mégis, néhány érzés sosem tűnt el.

 - Akkor miért nem vállaltál egyet?

Doussay újra Johnra nézett, aki csak kíváncsian meredt rá. A nő lassan rámosolygott.  

 - Te okosabb vagy ennél. Találd ki magad.

   John a szemöldökét ráncolta, és nagyon összezavarodottnak tűnt. Doussay nevetni kezdett az arckifejezésén.

 - Nézz magadra. Még mindig az a naiv kisfiú vagy a múltból, mielőtt adoptáltak. Emlékszel, hogy mindig az ágyamban aludtál, amikor odakint villámlott?

   A hangja erőltetetten boldog volt, de a fájó szívét és azokat az emlékeket még egyszer befedte eme fiatalember cukkolásának a segítségével.

John még zavarodottabbnak tűnt.

 - Valóban? – kérdezte komoly aggodalommal az arcán. – Nem emlékszem. Csak öt voltam, mondjuk. De nem hiszem, hogy valaha is féltem a villámlástól.

   Doussay csak szórakozott vele. Sosem a villámlás volt az oka, ami arra késztette a fiút, hogy a szobájába osonjon, de valahogy kíváncsi volt rá, mennyire emlékszik John azokból a napokból. És boldog volt, hogy kétségeket kelthetett ennek az ostoba fiúnak a szívében, csak hogy könnyebbé tegye a hangulatot, habár a jövőjük nem változott emiatt.  

 - Ahogy mondtad, túl fiatal voltál – legyintett a kezével boldogan a nő. – És még mindig csak egy bébi vagy.

   Nem volt elég bátor. Megijedt. Azt akarta, hogy John maradjon, de azt is akarta, hogy olyan életet éljen, amilyet ő akart. Nem úgy, mint ő… aki az anyja álmát követte, nem a sajátját. Attól függetlenül, hogy szerette az anyukáját, és minden segítségtől, amit itt kapott, szenvedett attól a perctől kezdve, hogy megérkezett a Külvárosba.

   Tudta, hogy John nem tévedett a stílusukról: Doussay feladta a saját álmát és boldogságát, hogy segítse a családját titokban, míg a fiú kint volt, és hallatta a hangját, még a saját életét is kockára tette, hogy terjessze a szavait, amik felébreszthettek embereket, vagy segíthettek azoknak, akiknek szüksége volt segítségre.

   Akárhogyis, John már tizennyolc volt. Még nővérként is volt hívva a fiatalember által. Attól a ponttól, hogy Dr Ye örökbe fogadta Johnt, amikor öt eves volt, a nőnek nem voltak jogai felette.

 - Egy kicsit megváltoztál, nővérem.

   Doussay felvonta a szemöldökét, és nem válaszolt, várva, hogy John folytassa. A fiú az arcát vizslatta nagyon behatóan.

 - Hogyan? – kérdezte mégis egy hosszabb csend után.

 - Te… mn, úgy tűnik, békében élsz. Megtaláltad Istent?

 -… MICSODA?

   A gyengéd érzések, az aggodalom, a düh, minden, amit érzett, hirtelen eltűnt, hogy helyet adjon a sokknak. Teljesen elvesztette a fonalat.

John hangosan nevetett.

 - Tudom, tudom. Te nem hiszel Istenben – emelte fel a kezét megadóan. – Azt mondtad, nincs Isten ebben a világban. Tudom, hogy utálod, hogy én hiszek Istenben, mint anyám. De most… tényleg más vagy. Tudod, nem csak egy Isten létezik ebben a világban. Csak arra gondoltam, hogy találtál egyet magadnak. Úgy tűnsz, mint aki… hogy is mondjam…

   Ritka volt, hogy John elvesztette a szavait, és az arca hirtelen vörössé vált. Úgy tűnt, valami zavarba ejtőt készült mondani, esetleg. Doussay még mindig egy kicsit döbbent volt, hogy beszéljen; kellett egy pár másodperc számára, hogy magához térjen. Eközben rájött valamire: John sokkal jobb volt abban, hogy cukkolja őt, mint ő, és volt bőr a képén, hogy a saját orvosságát használja ellene! Ez a fiú…! Ő is szerette összezavarni az embereket! Doussay elárulva érezte magát.

 - Beütötted valahova a fejedet, babám? – kérdezte egy kis idő múlva, és még mindig igazán fel volt háborodva.

   John idegesen nevetett, aztán elhallgatott, és Doussay is, még mindig nem tudta kitalálni, mire utalt ezzel az egésszel.

   Csendesen néztek egymásra hosszú ideig. Végül, John felállt, és odasétált hozzá. Doussay gyanakodva figyelte a komoly arcot – ez a fiú sosem látszott igazán komolynak.

   A levegő a mellkasába szorult, amikor a fiú hirtelen megölelte. Csak lehajolt hozzá, és átölelte szorosan, olyan közelről, hogy a nő érezhette az egyenletes szívverését. Doussay szeme elkerekedett, és aztán remegni kezdett megint. A szoba egy homályos maszlaggá változott, és valami szúrta a szemét.

 - Visszatérek. Gondolkodni fogok rajta, miért nem volt gyermeked, hogy válaszolhassak majd, ha visszatértem.

Ostoba kölyök, ostoba kölyök, ostoba kölyök.

Doussay szorosan lehunyta a szemét, és visszaölelte ezt az ostoba kölyköt.  

   Újabb, frissebb emlékek öntötték el az elméjét ismét… átélte már ezt az elválást az ötéves Johnnal egyszer. De most kissé más volt, mert akkor még mindig voltak lehetőségeik látni egymást, még ha nem is élhettek együtt többé.

   Ez most felélesztette azokat az érzéseket is… az utolsó szoros ölelését az anyjától, a nő testének erőteljes remegését, a pillanatot, amikor Madam Lu levágta a haját, segített átöltözni, és nekik búcsút kellett mondaniuk egymásnak. Madam Lu által volt elkísérve afelé a híd felé…

   Az elméje és a lelke felkavarodott, és eltemette az arcát John vállában, csak ahogy egyszer tette az újszülött babával.

   Fájdalmas volt elengedni. Megtette sírás nélkül, de a visszafojtott könnyek még mindig feszítették belülről.

John rámosolygott.

 - Beszéljünk a jövőben. Most mennem kell… Shun vár rám. Azonnal távozunk. Csak látni akartalak, mielőtt megyek.

   Doussay felállt, és megigazgatta magát itt-ott, csak hogy csináljon valamit a kezével. Aztán bólintott. Nem tudta megállítani ezt a fiút, és nem akarta. Tudta, hogy, csak mert neki van egy ötlete róla, mit kellene tennie, mi lenne a legjobb számára, a fiú szempontjából nem az volna a legjobb számára.

   De a mosolya sem volt a legnagyszerűbb, ahogy az ajtóhoz sétált vele. John ránézett még egyszer, mintha mondani akarna valamit… de aztán csak visszamosolygott és integetett, mielőtt a folyosó felé fordult volna. Egyszerűen elsétált.

   Doussay becsukta a szobája ajtaját, visszament az öltözködő asztalához, és ráomlott. Egyszeriben minden erő elhagyta.

   Egy rövid pihenés után az asztalon, érezve a smink, a parfümjei illatát, és az asztal textúráját, lenyugodott. A mellkasa még mindig fájt. Ugyanez volt tizenhárom évvel ezelőtt. Ki kellett vennie egy kis szabadságot akkor is.

Előző

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés