2141, köztér.

   A szürke város utcáit eláztatta az eső; vastag felhők ontották őket folyamatosan, nagy cseppekben, melyek úgy landoltak a földön, mint golyók egy háborús övezetben. Egyértelműen fájdalmas élmény volt, ha valakit eltaláltak ezek a cseppek, de éjfél is volt, szóval ki mert volna kiosonni ilyen időjárási viszonyok mellett, amikor a város fényeit már lekapcsolták, és még az Aurora sem világította be a sötét utakat a hatalmas épületek között? Mély sötét és veszélyes volt odakint.   

   Volt egy kis remegő illető, aki mégis próbált lázadni a fájdalom, hideg és a heves eső nedvessége ellen.  

   A köztér szélén, melyet körbeölelt a három nagy épület – az Ellátó Raktár, a Városi Ügyek Hivatalának központja és a feketepiac baljós árnyéka – egy fiatal, Doussay nevű lány állt az egyik riasztótorony mellett. Több sállal is körbetekerte a testét, de azok is mind eláztak, a cipői vízzel töltött, süllyedő csónakoknak érződtek, és a cseppek olyan gyorsan csapódtak a talajra, hogy felemelkedtek a térdéig, nem hagyva egy árva száraz foltot se a bőrén.

   Akkor is így bebugyolálta volna magát, ha nem esett volna, mivel nem lett volna szabad, hogy bárki meglássa – és a “bárki” alatt katonákat és Bírákat kell érteni. A tini lány szigorúan meredt a sötétségbe, és ugyan megtanulta már az összes sarkot és utat ezen a helyen, ebben a pillanatban még azt sem tudta megmondani, hogy tényleg egy sarokra nézett, vagy valami másra a köztéren, nem volt egy csepp fény sem semerre. A hallására nem támaszkodhatott, hiszen az eső olyan sűrű és nagy zajt csapott, hogy még a saját heves lélegzetvételeit sem hallotta.

   Várt valakire, és az a valaki késett. Ebben az esőben a lány nem merte használni a távközlőjét, mert biztos volt benne, ha a távközlőt tönkreteszi az eső, és kérelmet kellett volna benyújtania egy újra, a város kinyomozta volna, hogyan tette tönkre.

   Végre, legalább öt perces várakozás után, egy enyhén mozgó árnyék tűnt fel nem messze tőle, és a lány hallotta a placcsanó, súlyos lépteket.

 - Elkéstél! – üdvözölte a lány a férfit kiabálva, amikor az elérte őt. A kutató is kapucnit viselt, és hátrafelé kezdte őt tolni, a piac épületének irányába.

 - Majdnem elkaptak – hallotta a sietős, ideges választ a férfitől. – Komolyan mersz hibáztatni a késésért… manapság egy kicsit túl parancsolgató vagy, Kis D.

 - Én fizetek, te engedelmeskedsz – válaszolt, és aztán mindketten elérték a bejáratot – még mindig nyitva volt, mert senki nem fedezte fel, hála az égnek.

   A sötétség odabent ugyanolyan mély volt, mint odakint, de legalább nem esett és nem volt zajos többé. Mindketten megálltak egy másodpercre, mindketten hallották egymás gyors lélegzetvételeit. Apró tűk szurkálták a lány tüdejét, hidegek és élesek, ahogy levegő után kapkodott, és úgy tűnt, a kutató sincs jobb formában.

   Ha valaki követte őket, most már hallhatták – de nem volt túl sok idejük erre figyelni. Amilyen hamar összeszedték magukat, a sötét és jelenleg üres csarnok hátsó fele felé kezdtek rohanni.

   Egyenesen a harmadik földalatti szintre mentek, és amikor elérték a lépcsősor alját, végre láttak némi fényt, de szenvedés hangját is hallották: az egyik lány szobájának ajtaja nyitva volt; a fény onnan jött, végigömölve a cikcakkos folyosón, mint a reggeli napsütés a völgyön.

Még jobban megszaporázták a lépteiket, és majdnem úgy estek be a szobába egymás után.

   Aztán Doussay azonnal bezárta az ajtót, és elkezdte befedni takarókkal, amiket odakészítettek az ajtóhoz közel, várva a pillanatra, hogy elfojtsanak minden egyes hangot ebben a szobában.

Ahogy ezt tette, a lány levette a vizes sálakat, és az ágyhoz fordult.

   Egyetlen olajlámpa festette be a kis szobát gyenge, aranyló fénnyel, de a fő esemény jelenete tiszta és jól látható volt. A kutató, akit hozott, már dolgozott, parancsolgatva a két másik lánynak az ágy mellett, és a fiatal nőnek, aki a paplanokon és párnákon feküdt. A nyögései tompák és fáradtak voltak, de a ruhadarab, amit a szájában tartott, úgy tűnt, nem képes visszafogni ezeket a hangokat, a túl sok fájdalom kicsusszant minden akadályon. A kinti esőhöz hasonlóan kövér izzadtság cseppek csorogtak le a sápadt arcon.

   Doussay lepillantott. A nő széttárta a lábait, és felhúzta a térdeit; olyan erősen markolta a térdhajlatát, hogy az ujjai is teljesen elfehéredetek. És… vér. Vér volt mindenütt. A hasa rendkívül felpuffadt, ahogy felhúzta a hálóingét, a kinyúlt, csíkos bőr alatt jól látható mozgás támadt. A baba majdnem itt volt.  

   Doussay közelebb ment a tudóshoz, és fölé hajolt – próbált nem grimaszolni az erős fémes szagtól.  

 - Hogy van? Meg tudja szülni?

   A férfi, akit Doussay hozott ide, az orvosuk volt. A Külvárosnak dolgozott, azonban nem szabadott volna ide jönnie, hogy bárkinek is segítsen – ha nem lett volna Doussay kliense egyszer, amikor a lány fiatalabb volt, és neki nem lett volna néhány kompromittáló információja a férfiről, amit idiótán elkotyogott neki a közösüléseik közt, akkor valószínűleg visszautasította volna, hogy Doussay terhes lányainak a szülésze legyen.

   De jól volt megfizetve – valószínűleg ez volt az oka, hogy a férfi nem válaszolt azonnal. Ha Doussay csak egy lett volna a páciensei közül, lapos hangon odavetette volna a rossz híreket.

Az arca árulkodó volt azonban.

   Doussay rosszul érezte magát, de el kellett rejtenie, ahogy felnézett Maryre, a fiatal asszonyra, aki éppen világra hozta a gyermekét. Ő volt jelenleg Doussay legidősebbje, kétszer olyan idős, mint ő maga, a harmincas éveiben járt. Pár hónappal ezelőttig jó élete volt… egy zsoldos felesége volt, aki megvásárolta őt erről a szintről pár évvel ezelőtt. De amikor megtudták, hogy teherbe esett, a férfi megpróbálta feladni őt a Bíráknak – szóval Doussay emelete volt az egyetlen hely, ahova visszatérhetett.

De… az állapota…

Terhesség ebben a korban átok volt. Legalábbis itt, a Külvárosban.  

   Dr Ye, a kutató, mindent megtett, amit tudott. A két másik lány segített Marynek, és Doussay fölöttük magasodott, várva, hogy történjen valami, és szükség legyen a segítségére. A kinti zajokra is figyelmet kellett fordítania. Ha valaki belépett volna erre a szintre, az ajtót takaró plédek ellenére valószínűleg felfedeznék, hogy mi folyik itt…

   Az idő lassúnak tűnt ezekben a percekben. Mary elfojtott sikolyai, az élénk, vörös vér, a vas és az izzadtság szaga… Minden beleégett Doussay elméjébe. Ha valaha tudta volna… hogy a tizenhatodik születésnapján ez fog történni… az “üdvözlő partija” a felnőtt létbe legalább olyan kegyetlen volt, mint az Édenen kívüli élet korábbi bemutatkozása.

   Egy baba feje tűnt fel. Hihetetlenül nagy volt. Doussay szédelgett, ahogy nézte, sok tapasztalata volt már a testével kapcsolatban, de teljesen biztos volt benne, hogy semmi, aminek ekkora a mérete, nem fért volna be neki odalent. Nem kérdés, miért volt annyira véres, csoda volt, hogy a bőr és a hús képes volt ilyen mértékben megnyúlni. Dr Ye azt mondta Marynek, hogy nyomjon erősebben, és ő megtette, miközben rámarkolt a két másik lány kezére, mintha el akarná őket törni. Doussay szíve nagyon gyorsan vert, és nem tudott félrenézni erről a pillanatról, a szeme elkerekedett, és az aggodalma mellett valamiféle izgatottság töltötte el a mellkasát.

   Nem ez volt a harmadik földalatti szint első babája, de ezelőtt sosem volt szemtanúja a pillanatnak. Rájött, hogy az egész teste remeg, amikor megölelte magát.

   A fej sötét volt néhány szál hajtól, és a bőr hangyányit lilás és vöröses a vértől és a húscafatoktól, vagy valamitől – Doussay el sem tudta mondani, mi volt az. A fejet a vállak követték, de aztán, minden felgyorsult, és a szülés egy utolsó nyomással és sikollyal fejeződött be. A baba megszületett.

   Dr Ye azonnal ellátta, mielőtt Doussay közelebbről megnézhette volna, de csak mikor a baba elkezdett nyikorgó, magas hangokat kiadni, csak akkor érezte, hogy megkönnyebbülés mossa át a lelkét.

 - Fiú.

   Mary elvesztette minden erejét, és nem tudott felnézni. A teste ernyednek tűnt, még mikor a két lány próbálta is felhúzni, hogy láthassa a gyermekét. A fiú köldökzsinórját már elvágták, és a kis testét Dr Ye egy törölközőbe burkolta, de nem adhatta még oda az anyjának – Dr Ye belenyomta a babát Doussay karjaiba, és elkezdett segíteni a kismamának.

   Doussay megszeppent, ahogy a karjában lévő babára nézett. Egy ráncos, piros arc, elég hosszú, sötét hajjal, ami még valamennyire nedves volt. Imádnivaló volt. Doussay csak ebben a pillanatban kezdte elveszteni a hidegséget, ami belülről ette, amióta az utcára ment, és az eső eláztatta; a mellkasa, a jeges ujjai, a térdei és a lábujjai a cipőjében, minden lassan felolvadt, és nagyon óvatosan tartotta a babát a karjában, és ösztönösen ringatni kezdte.

De még nem volt vége.

   Mary kapott néhány orvosságot injekciós tűből, de nem úgy tűnt, hogy a nő lélegzete rendeződött volna, másfelől a mellkasa egyre gyengébben és gyengébben mozgott. Sok vért vesztett; az egész ágyat befedte, erősen bűzlővé téve a szobát, és biztos volt, hogy nem tudják ezeket a lepedőket kimosni többé. Doussay közelebb ment, és elhessegette az egyik lányt Mary oldaláról. Doussay olyan közel állt, ahogy csak tudott, a combjai a matracnak nyomódtak, és Mary fölé hajolt, hogy szemkontaktust teremtsen vele.

   Mary a mennyezetre meredt, a haja az arcához és a szeméhez tapadt, de őt nem érdekelte. Amikor észrevette Doussayt, a nő rápillantott, és fókuszáltabbá vált. A sápadt arcán apró, boldogtalan mosoly mutatkozott.

 - Kis D… s… sajnálom… Csak adósságokat… csináltam neked – mondta gyengén, rekedt hangon. – És nem hiszem… hogy vissza tudom fizetni neked…

   Doussay mondta ezt neki, amikor Mary visszatért a harmadik szintre. Valóban, sokba került elrejteni egy terhes nőt és a babáját, de Doussay nem igazán kért visszafizetést egyik lánytól sem, soha. Csak cukkolta őket ezzel, de a végén sosem váltotta valóra a figyelmeztetéseit.

 - Ne mondd ezt. Szükségem van a pénzre. – Doussay próbálta felüdíteni a hangulatot, de igazából… úgy tűnt, az ő hangja is megtörik. Rájött, hogy ezt talán nem megfelelő idő a szarkazmusra és viccekre. – De… tudod mit? Elengedem. Csak legyél jobban hamar, oké?

   Dr Ye próbálta nézni a nő pulzusát és vérnyomását, de felszerelés és infúzió nélkül nem tudott többet tenni a fiatal asszonyért. Ahogy Doussay rápislantott, és ő elkapta a tekintetét, a férfi vonalkává szorította a száját, és majdnem észrevehetetlenül megrázta a fejét.

Doussay szíve lesüllyedt. Újra Maryre nézett.

 - Mary… el kell nevezned a fiadat – mondta, és ahogy megtette, közelebb húzta a gyereket Mary látószögéhez. Ez volt az első pillanat, hogy Mary észrevette a gyermeket, és végre, a kivörösödött szeméből könnyek kezdtek folyni.

   Nem tudott hosszan ránézni, mert a fájdalma – fizikai és érzelmi, talán – túlságosan elviselhetetlen volt. A tekintete megint végigsepert a mennyezeten, aztán enyhén hátrahajtotta a fejét. Először Doussay azt gondolta, hogy talán a fájdalom okozta a mozdulatot, de aztán észrevette, hogy a nő az ágy mögötti falat nézi. Mary feje felett egy kereszt lógott egy szögön, egy részletesen kidolgozott Jézus Krisztus figurával.

 - John… - morogta a nő. – Ő volt az Ő…

   Doussay várt a folytatásra; az Édenkertben töltött régi napjai túl régiek voltak, nem tudott visszaemlékezni vallásokra, mivel egy tucat fizikai üggyel kellett foglalkoznia napról napra – elfelejtette, ki is volt John pontosan. Azt hitte, Mary csak az erejét gyűjti össze, hogy elmagyarázza, de aztán látta, ahogy a nő ajkai még mozogtak, miközben a szeme újra elvesztette a fókuszt, és lassan üvegessé vált.

Mary lélegzete leállt.   

   A két másik lány azonnal csendesen sírni kezdett, míg Dr Ye még egyszer utoljára ellenőrizte Maryt, mielőtt megállapította a halál idejét. Egy perccel történt éjfél után. A fiúval a karjában, Doussay csak nézte, ahogy a kutató megparancsolta a két lánynak, hogy szerezzenek pár törölközőt, és tisztítsák le a testét.

 - Úgy kell intéznetek, hogy balesetnek látszódjon… a hasa még mindig nagyon fel van puffadva… próbáljátok meg bekötözni. Kis D… hé, hallasz?

   Doussay felpillantott, és úgy érezte, mintha épp csak feljött volna az óceán mélyéről. Kipukkant körülötte egy buborék, és hideg hullám ömlött végig a testén.

   Nőstény oroszlán. A szó az elméjében visszhangzott. Nőstény oroszlán… Igen, le kell higgadnia, és elfoglalnia a pozícióját.

 - Igen… Én… Szerintem az a legjobb, ha megint a lépcsőket használjuk, mint legutóbb – döntötte el gyorsan, összekaparva magát. – Ráfoghatjuk a halálát a csúszós fokokra… Én is gyakran megcsúszok rajtuk. De úgy kell lelöknöd, hogy…

 -… összekuszáljam az alsó testét – fejezte be Dr Ye a mondatát. – Miért én? A munkámnak itt vége. Meg tudod csinálni te magad.  

 - Te vagy a férfi – mondta a lány hidegebben, mielőtt felemelte a kisfiú meleg testét, és aztán a két síró lány felé bólintott, akik még mindig hevesen remegtek, és próbálták lemosni a vért Mary testéről. – És nézz körbe. Úgy nézek ki, mint akinek van ideje erre? Úgy néznek ki, mint akik képesek megtenni? – Némi csend után kelletlenül hozzátette: - Legközelebb megduplázom a béredet.

   Nem volt választása. A saját bőrén tanulta meg, hogy minden információdarabka elvesztheti az értékét idővel. Most még a markában tartotta Dr Yet, azzal a fenyegetéssel, hogy feljelenti a sikkasztásaiért, de milyen sokáig fognak ezek a zsarolások működni, és mikor avulnak el – nem támaszkodhatott rájuk túl sokáig. Hamarosan szüksége lesz valami másra, és mi volna illőbb ehhez, mint felhasználni ennek a férfinek a kapzsiságát? Az egyetlen dolog, ami erősebb volt a félelemnél. A pénz sokkal erősebb fogást adhatott számára egy olyan emberen, mint Dr Ye.

    Dr Ye gondolkodott egy pár másodpercig, látszólag nem túl boldogan ezzel a végkimenetellel – valószínűleg azonnali dupla bért akart volna kérni, de Doussaynak nem is volt már annyi pénze.

   Végül Dr Ye elfogadta a szerepét. Mikor a lányok végeztek a fürdetéssel, tiszta hálóinget és bugyit adtak rá, aztán a férfi felemelte Maryt, hogy a lépcsőkhöz vigye. Mielőtt elhagyta a szobát, még egyszer Doussayhoz fordult.

 - Amikor reggel “megtalálod”, küldess értem, és odaadom a hamis vizsgálati papírokat az esetéről neked, de ha a Bírák találják meg… ne merd megemlíteni a nevemet. Sosem voltam itt.

 - Tudom… Dr Ye. Kérlek, a személyi száma…

   Dr Ye megint pofákat vágott – tudta, mit kér tőle a lány, a mondat többi része nélkül is. Sóhajtott, mintha már most fáradt lenne Doussaytól, aztán bólintott, és eltűnt a sötét folyosón.

   Doussay a szobában maradt a két másik lánnyal. Már nem sírtak, de mindketten kimerültnek tűntek. Doussay ugyanúgy érzett; azonban azok a távoli szavak megint felcsendültek a fülében. A saját anyját hallotta: ”Legyél az a nőstény oroszlán, aki vezeti a falkát, Theresa”.  Hirtelen erő sepert végig a testén egy ismeretlen forrásból, és nyugodtan körbenézett. Tudta, hogy a lányoknak szüksége volt vezetésre; arra, hogy ők is visszaszerezzenek valamennyit a nyugalmukból. Fókuszban kellett tartani őket, még úgy is, hogy éppen elvesztették az egyik nővérüket.

 - Tartsatok egy öt perces szünetet – mondta a hosszú csend után. – Aztán takarítsátok ki ezt a szobát. Patyolat tisztának kell lennie holnap reggelre, arra az esetre, ha valaki más találja meg Maryt, és elkezdenek szimatolni. Tudjátok, mi történne, ha tudomást szereznek a babáról.

   Ez egy kicsit felébresztette a lányokat, és miután letörölték a könnyes, pirosas-sápadt arcukat, elkezdték leszedni az ágyneműt is, és felszedni az összes véres ruhát a földről.

   Egy pár pillanatig Doussay nézte őket, mielőtt elhagyta a szobát, és visszatért a sajátjába. Lepillantott, hogy lássa az alvó kisfiút.

 - Kinek kellene, hogy odaadjalak? – Kérdezte, magától persze, nem a fiútól. Minden korábbi baba valaki más által lett ellátva, vagy a saját anyjuk által, ha túlélték a szülést, vagy más, idősebb nők által. Doussayt megválasztották, mint a vezetője ennek a helynek – nem tudott több felelősséget vállalni, mint amennyit már elvállalt, és ez már így is sokkal több volt, mint amennyit az összes többi lány együttesen vállalt. Most volt megint egy újszülöttjük… Nos, lehet a gondozója egy pár napig, míg a dolgok lenyugszanak.

    A hibázás lehetősége jelentéktelen volt. A bázis nem törődött valami sokat a feketepiaccal. A törvényeik senkit nem védtek itt, de ugyanakkor, mivel nem nézték ezt a helyet olyan tüzetesen, tulajdonképpen a piac védte az embereket a bázis törvényeitől, bizonyos értelemben. Azonban… az Eljáró Bíróság még mindig nem volt vicc. Különösen, hogy mindig másik vezetőjük volt, Doussay nem lehetett elég óvatos a szokásaikkal szemben. Az Arbiterük olyan gyakran volt leváltva, hogy a lányok nem tudták kiókumálni, melyik fogja azt gondolni, hogy szükséges, hogy ellenőrizzék a szabad piac föld alatti szintjeit véletlenszerűen. Ha valami gyanúsnak tűnt, a Bírák elkezdenék kinyomozni ezt az ügyet is: egy halott ember halott ember, mindegy, ki volt az.

   És amiért gyermeket hordani az ember szíve alatt tiltott volt a Külvárosban, ez nagyon rosszul is alakulhatott volna Doussay vagy a többi nő számára. Elszenvednék az összes következményt, és a Bírák azon nyomban megölnék a babákat – mert “meg kellett előzniük, hogy elváltozott vagy mutálódott lakosok éljenek a bázison”. Néha még az anyákat is megölték.

   Doussay bezárta az ajtót, és nekidőlt a falnak a bejárat mellett. Megint Johnra nézett. Szokatlanul nyugodtnak, de egészségesnek látszott, szopogatta a piciny ujját. Máris éhes?

   Mind a ketten megrezzentek, amikor hallották a hangos, de tompa zajt, ahogy valami nehéz dolog esett le a távoli lépcsőkön. Doussay remegni kezdett, és a karjában lévő babába temette az arcát, ahogy lassan lecsúszott a padlóra. A könnyei rejtve voltak ebben az ölelésben.

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés