|
Második rész
Yuu-chan 2024.09.02. 22:14
Ugyanazon a napon történt, de késő éjjel, éppen éjfél után. Seraing általában úgy döntött, hogy az Ikertornyoknál marad, amikor a munkája az éjszakába nyúlt, és túl sok időt kellett volna töltenie a lakótelepre utazással, csak azért, hogy aztán aludjon – így jóval könnyebb volt, még akkor is, ha kevesebb tiszta ruha és napi szükséges kellék volt nála ezen a helyen.
Befejezte az utolsó feladatát, jegyzeteket készített a számítógépén. Aludt néhány órát délben, és azzal töltötte a nap hátralevő részét, hogy az erőforrásokat és más Bírák jelentéseit ellenőrizte. Ez nem volt túl nehéz, mégis elég fáradtnak érezte magát. Be akarta fejezni az utolsó munkáját, hogy jobban és hosszabban alhasson máma.
Bezárta a fájlt, bezárta az összes ablakot, lekapcsolta a számítógépet, megigazította a dossziékat az asztalán, aztán elkezdett átöltözni az esti ruhájába. Az egyenruháját vállfára akasztotta, lesimította a kezével, és ráakasztotta a sapkát a tetejére. Minden este megcsinálta ezt elalvás előtt; tökéletes befejezése volt ez egy hosszú napnak. Aztán végre elérte az ágyát.
Amint letette a fejét a párnára, a távközlője elkezdett csörögni, de röviddel utána el is hallgatott.
Egy üzenet volt. Seraing lehunyta a szemét, és eltöprengett, hogy fel kellene-e egyáltalán kelnie, megnézni az üzenetet. Aztán a hang újra felcsendült, újra és újra, gyors egymásutánban. Sóhajtott, felkelt, és elvette a távközlőjét az asztaláról.
Úgy érezte, valami megpengette a szíve húrjait, és az arca ellazult egy mosolytól, ahogy rápillantott az üzenet tetejére.
Dr Ji.
Ahogy kinyitotta az elsőt, visszasétált az ágyhoz, és leült.
“Seraing! Hallottad már a híreket?”
Seraing felvonta a szemöldökét, és megnyitotta a következőt.
“Éppen lefüleltem… de nem hiszem, hogy viccelnének ezzel.”
“Seraing, Lu Feng repülőgépe lezuhant.”
Miután elolvasta a harmadikat, Seraing elvesztette a mosolyát, és hirtelen hideget érzett. Sokkal gyorsabban nyitotta meg a negyedik üzenetet.
“De kapcsolatba léptek vele egy percre. Úgy tűnik, elvesztették a kapcsolatot a zuhanás után.”
“Azt hiszem… ah, nem tudom… Átjöhetek? Paranoiás vagyok… Azt hiszem, valaki megfigyel engem.”
“Várj csak…”
Seraing egy kissé összezavarodott az utolsó két mondattól, de Dr Ji aztán abbahagyta az írást. Itt volt az idő, hogy válaszoljon.
“Doktor, köszönöm a tájékoztatást. Nem hallottam az ezredesről. Kérlek, maradj biztonságban. Át tudok jönni én, ha bajban vagy.”
Megint egy kicsit fesztült volt, de próbálta nem túlgondolni. Ha kapcsolatba léptek az ezredessel, akkor ő rendben lesz, de valószínűleg küldeniük kell egy mentőcsapatot érte. A nehéz rész ebben az volt, hogy bemérjék a tartózkodási helyét, ha nem volt tudta elmondani, hol tartózkodott.
Akárhogy is, Seraing úgy érezte, megint nem tisztelték, mint Bírót. A katonaságnak hívnia kellett volna őt, ha a főnökét baleset érte. Nos, nem mintha meglepte volna ez.
Szóval türelmesen várakozott, de a doktor nem küldött semmi mást azóta. Ez kezdte eltölteni aggodalommal. Tudta, hogy Dr Ji túldramatizált dolgokat néha, és túl könnyen pánikba esett. De azt is tudta, hogy az orvos tisztában volt a saját hóbortjaival, és nem próbált volna üzenni neki, hacsak nem érezte ténylegesen fenyegetve magát.
Seraing ujjai gyengéden simogatták a távközlője kijelzőjét. Sokszor újraolvasta az üzeneteket. Állandóan ellenőrizte az időt is: tizenöt perc telt el, hogy megkapta az utolsó üzenetet… aztán húsz perc… aztán huszonkettő… hosszú idő volt, figyelembe véve az utolsó üzenet tartalmát. Seraing a homlokát ráncolta. Talán fel kéne vennie az egyenruháját, és menni, nem pedig a válaszra várni? Nem tetszett neki a csend. Nem illett Dr Jihez.
Sietve felállt, de ugyanabban a szent pillanatban egy rövid, kopogó hang jött az ajtaja felől. A teste megdermedt és lefagyott álltában, mielőtt a fegyveréért nyúlt volna az éjjeliszekrényen. A kopogás elhalt, és egy árva hangot nem lehetett hallani.
Seraing felemelte a pisztolyát, megtámasztva két kézzel, biztosan fogva. Óvatos léptekkel közelítette meg az ajtót, mielőtt a fém lapnak dőlt volna, visszatartva a lélegzetét. Csak a szíve vert hangosan. Úgy tűnt, az illető a másik oldalon ugyancsak próbált rejtve maradni: nem mozdult, vagy már elment.
Nem volt más lehetőség megtudni. Seraing a kilincsre csúsztatta az ujjait, és egy sebes mozdulattal szélesen kitárta az ajtót, azonnal kidugva a fegyverét maga elé, arra az esetre, ha valaki megtámadta volna.
A személy az orra előtt nem moccant: ahogy felismerte őt, a Bíró is megállt. Dr Ji abban a másodpercben elsápadt, ahogy meglátta a fegyvert egyenesen az arcára mutatni, és úgy tűnt, mindjárt elájul.
Seraing gyorsan visszavonta a fegyverét és mélyet sóhajtott. Mielőtt elnézést kért volna, megragadta az orvost, berántotta a szobába, és becsukta az ajtót ugyanazzal a lendülettel.
- Elnézést… Az üzeneted után nyugtalan voltam. Azt hittem, valaki szintén próbál rajtam ütni – magyarázta nyugodtan, visszatéve a pisztolyát a helyére, és ránézve a szőke alakra.
Dr Ji még mindig lassú volt, és a kezei remegtek, amíg keresztbe nem fonta a karját a mellkasa alatt. Ja, megint pánikolt. Seraing majdnem elmosolyodott.
- Kérlek, ülj le – ajánlotta gyengéden, és közelebb húzta a széket az íróasztaltól. Mielőtt mondhatott vagy tehetett volna bármi mást, Dr Ji, mintha teljesen természetes lett volna, csak ledobta magát Seraing ágyára, úgy ülve, mintha nem vette volna észre a széket. Szóval az megmaradt Seraingnak, hogy ráüljön. Nem annyira bánta. – Nem láttad az üzenetemet? Oda akartam menni hozzád.
Dr Ji a szemöldökét ráncolta, és előkapta a távközlőjét, hogy megnézze az üzenetet.
- Ohh… Nem láttam – mondta rekedt hangon, és aztán a takaróra dobta a távközlőjét. Hirtelen előredőlt, eltemetve az arcát a tenyerében, a térdén könyökölve. – Seraing, lehet, hogy meg fogok őrülni.
Ez nem volt újdonság. Seraing megőrizte a nyugalmát és türelmét. Inkább boldognak érezte magát, hogy társasága van. Ezelőtt nem voltak látogatói éjjel, legalábbis azóta nem, hogy elhagyta az Édenkertet. Csak a gyerekeknek voltak titkos találkozóik egymás szobáiban éjjelente.
- Nyugodj meg, doktor – mondta, mint valami mantrát. – Mi történt? Ez hogyan kapcsolódik az ezredeshez?
- Oh, te nem gondolod úgy, hogy kapcsolódik? – Dr Ji sebtiben felegyenesedett, és egy kétségbeesett kifejezéssel az arcán nézett rá. – Mit gondolsz, hogyan zuhant le a repülőgépe?
- Szóval azt gyanítod, támadás volt? – Seraing hümmögött, próbált valamilyen bizonyítékra gondolni, ami alátámasztaná az orvos ötletét. – Miért ott, a vadonban?
- Nos, itt nem iktathatják ki az Arbitert. – Dr Ji horkantott, és a tekintete körbe ugrált a szobában. – A legtöbb ember utálja Lu Fenget, de nem mindenki. De… de mikor ezt kihallgattam, úgy éreztem, mintha követtek volna a szobámig… és lépéseket hallottam az ajtóm körül, csak egy pár lépést mielőtt elhaltak… valaki az ajtóm körül sétált újra meg újra.
Ez valóban furcsa volt, ha tényleg megtörtént. Seraing a szemöldökét ráncolta. Nem mintha nem hitt volna Dr Jinek. De mikor valakin extrém ijedtség uralkodott el, azok szoktak látni és hallani dolgokat, amik ott sem voltak. Ez egy természetes válaszreakció volt. De ahelyett, hogy erre rámutatott volna, valami mást kérdezett.
- Hogy jutottál ki?
Dr Ji hirtelen felnevetett, de a hangja olyan magas és remegős volt, hogy nagyon hamar elhallgatott, és próbált remegő ajkakkal mosolyogni.
- Az ablakon át…
Szánalmasnak és elveszettnek látszott, és megint megölelte magát.
Seraing összeszorította a száját. Az orvos nem volt valami atletikus. Nem volt rossz formában, de nem tűnt nagyon talpraesettnek, ha ilyen rázós helyzetekről volt szó. A férfi, ahogy kimászott az ablakán a viseletes, fehér orvosi köpenyében, ami rajta lógott – főleg, hogy láthatóan újonnan keletkezett szakadások és koszfoltok tarkították – ez egy igazán… komikus menekülési jelenet lehetett. Seraing valahogy bánta, hogy nem ment oda, hogy lássa, ahogy lemászott abból az ablakból.
Seraing felállt, és az orvoshoz lépett. Dr Ji felemelte a fejét, és a szeme sarka bevörösödött. Egy pillanatra Seraing egy hirtelen késztetést érzett, hogy megsimogassa a férfi haját, de összezavarodott ettől az ötlettől… Valóban, Dr Ji szánni való volt, de Seraing még így is sokkal fiatalabb volt nála. És nem csak az, az orvosnak jóval magasabb rangja is volt az övénél, szóval nem tűnt helyénvalónak így megérinteni.
Ehelyett az összehúzódó vállra tette a kezét.
- Megsérültél? Hadd lássam.
Dr Ji lehajtotta a fejét.
- Csak… egy kicsit.
A “csak egy kicsit” ellenére a hangja inkább gyászosabbnak tűnt, mint nyugodtnak. A remegő kezeivel felhúzta a köpeny és az ing ujját. Volt egy pici karcolás a karján; még csak véres sem volt annyira. Rég felszáradt azalatt az idő alatt, míg ideért. De Seraing nagyon komolyan vette, abból a célból, hogy megnyugtassa, úgyhogy lelkiismeretesen elkezdte ellátni a sérülést. Elővette az elsősegély dobozt, és fertőtlenítőt, kenőcsöt és kötszert keresett. Miután mindent megtalált, kivett egyet a kis cukorka készletéből.
Aztán leült a szőke orvos mellett, a combjaik egymáshoz préselődtek; anélkül, hogy egy szót szólt volna, lassan letisztította és bekötözte a karját. A folyamat alatt igencsak gyakran megérintette a sápadt bőrt, és pislognia meg nyelnie kellett egy párszor, mert egy nagyon halvány, de enyhén kényelmetlen érzés ébredt fel benne azoktól a lágy érintésektől. Dr Ji bőre puha volt, mint a selyem azon a belső részen. Seraing hirtelen felidézte azt a beszélgetést, ami az orvos támadása után zajlott le közöttük.
- Tessék. Túl fogod élni – mondta Seraing a hosszú csend után. A hangja kissé érces lett, de rámosolygott Dr Jire.
Ilyen közelről az orvos legalább annyira fáradtnak látszott, amilyen ő volt. Azok alatt az azúrkék szemek alatt két nagy, sötét karika honolt, a szemhéja félig lecsukódott – azt mondta Seraingnak, hogy csinosak a szempillái, de az orvosnak is volt néhány gyönyörű, hosszú szál. Nos, talán a koszos szemüveg túlságosan elrejtette őket; messzebbről nem lehetett annyira látni.
- Bocsi… - suttogta Dr Ji, és lepillantott a friss kötésre, megsimogatva a sértetlen kezével. – Túlreagáltam a szituációt. Nem ütöttek rajtam, igaz?
Seraing sebtiben megnyalta az ajkait, és sóhajtott. Aztán, mint mikor próbál lenyugtatni egy gyereket, kinyúlt a doktor idegesen mozgó kezéért, és a tenyerébe nyomta a cukorkát. Dr Ji a szemöldökét ráncolta, mielőtt vetett volna egy pillantást a kis tárgyra. Amikor rájött, mi az, sokféle érzelem villant át a tekintetén. A következő másodpercben gyorsan kicsomagolta a cukrot, és a szájába tette. Seraing megköszörülte a torkát. A múló pillanat, amikor Dr Ji nyelve megnyalta a cukrot, mielőtt becsukta volna a száját, túl élénken égett bele az elméjébe. Hogy visszaszerezze a koncentrációját, Seraing válaszolt.
- Őszintén, nem tudom. Lehet, hogy az volt. Igazad is lehetett, nem igazán zárhatom ki a lehetőségét. Lenne értelme. De én nem tapasztaltam semmi olyat, amit te elmondtál. Talán csak túl feszült voltál, mert katonák körül hallgatóztál. Óvatosabbnak kell lenned, a saját biztonságod érdekében.
- Hmph… Fulsa. – Dr Ji szavai eltompultak, hogy szopogatta a cukrot; aztán az egyik orcája kidudorodott, ahogy odébb helyezte a szájában az édességet, hogy beszélni tudjon. Azonban még mindig nem nézett fel. Szokatlan volt így látni. Egy kissé eltért az általános drámáitól. – A dolgoknak rendben kéne lenni most már… az Aurora visszatért, a mágneses mező kezd jobb lenni, a Világítótorony és az Egyesített Front Központ is túlélte, az Éden mondjuk, hogy túlélte, habár elvesztettük az összes termékeny nőt és a csecsemőket… Úgy tűnt, fejlődtünk valamennyit, de mégis úgy érzem, bármelyik pillanatban meghalhatok.
- Ez normális. – Seraing igyekezett a legjobbat nyújtani, hogy azonnal válaszoljon, az álmossága ellenére, ami kezdett hatni a gondolkodásának sebességére. – Nem lábaltunk ki teljesen a bajból. És az elmúlt hetek, amiket átéltünk, nem fognak azonnal köddé válni. Több időre van szükségünk, hogy magunkhoz térjünk belőle. És te egyébként is könnyebben… megijedsz. Nem gond.
Dr Ji végre viszonozta Seraing tekintetét, és úgy tűnt, a szavai elérték a doktort. Nem volt annyira remegős most már.
- Igazad van. Persze… az egész szörnyű dolog épp csak megtörtént… - mormogta, elismételve Seraing szavait magának. Egy halk, koppanó hang követte a szavait; bizonyára ráharapott a cukorra. – Lehet, hogy csak ideges lettem Lu Feng esete miatt.
- Biztos vagyok benne, hogy az ezredes rendben lesz – mondta Seraing magabiztosan. – Ha aggódni akarsz, aggódj a szörnyekért, amik megpróbálják megtámadni.
Dr Ji ajka megremegett, és mosolyba fordult, és levegős nevetést hallatott.
- Milyen igazad van. Semmi nem tudja megsebezni azt az idiótát. Túl nagy seggfej ahhoz
Seraing nem értett egyet ezzel a résszel, de tudta, hogy az orvos és az ezredes jó barátok voltak, szóval nem háborodott fel a megnevezésen. Még ha nem is volt az ő stílusa, hogy így beszéljen a közeli barátaival, megértette, hogy Dr Ji nem próbálta komolyan inzultálni az Arbitert.
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallani fogunk róla. Nincs értelme érte aggódni jelenleg. Próbálj nem túlságosan elmerülni ebben.
A doktor mély lélegzetet vett. A cukor már eltűnt.
- Ja, ja, próbálom. Talán csak bevehettem volna egy nyugtatót, és alhattam volna.
- Ez valószínűleg nem rossz ötlet – bólintott Seraing. – De ha jobban érzed magad, hogy ide jöttél, kérlek, tégy így. Örülök, hogy a segítségemet kérted.
Dr Ji rámeredt egy darabig, megvizsgálva Seraing minden egyes arcvonását. A Bíró egy kis melegséget érzett ettől a pillantástól, de mindent megtett, hogy megőrizze a nyugalmát.
- Túl kedves vagy.
Seraing nevetett, mielőtt megállíthatta volna magát.
- Ja… tudom. Ezt is hallom… gyakran.
Kiderült, hogy nem szabadott volna ezt mondania. Csak egy másodperce volt, hogy erre rájöjjön, ahogy egymásba fordult a tekintetük. Ahogy megtette ezt a megjegyzést, Dr Ji arca megint megfeszült, és a szőke férfi összeszorította az ajkait. Nyilvánvalóan Seraing emlékeztette arra a beszélgetésre, amikor Dr Ji megdicsérte a szempilláit…
- Van olyasmi is, amit még nem hallottál? – kérdezte a doktor, szemmel láthatóan bosszúsan.
- Elnézést kérek… mm… Nem tudom… Nem igazán tudok rámutatni olyasmire, amit még sosem hallottam.
-… a francba már.
Dr Ji hirtelen oldalra dőlt, és ráesett Seraing ágyára, a tulajdonosának a háta mögé. Mielőtt Seraing mondhatott volna bármit, az orvos rugdalt és mászott, míg nem talált egy kényelmes pozíciót magának, végignyúlva az egész ágyon, belefúrva a fejét Seraing párnájába. Seraing enyhén felvonta a szemöldökét, felé fordulva ültében, ezeket a mozdulatokat nézve. Miután Dr Ji beletemette a fejét abba a párnába, becsukta a szemét, és úgy tűnt, vesz egy mély levegőt.
Az arca kipirult.
Seraing rendkívül összezavarodottnak érezte magát. Az orvos részeg lenne?
- Jól érzed magad?
Csak egy hümmögő hangot kapott, mielőtt Dr Ji háttal fordult neki, tisztán jelezve a nemtetszését.
Itt fog aludni?
Seraing behunyta és megdörgölte a szemeit. Nem mintha bánta volna, de… ha ő is akart aludni, meg kellett osztozniuk az ágyon. Vagy… ő alhat csak a földön is. Az orvos nem hagyott maga mögött túl sok helyet.
Felállt, és visszatette a széket az eredeti helyére, mielőtt a szekrényéhez fordult volna. Volt egy extra takaró, vagyis inkább csak egy pléd, de több volt, mint a semmi. Seraing kivette, és az ágy mellé helyezte, mielőtt leült, és elfeküdt rajta.
Nagyon kemény volt és elég kényelmetlen, de minden alkalommal ezt tapasztalta a páncélautókban is. És azok a pillanatok még rosszabbak voltak, hiszen az autó zökkent és ugrált, ahogy átvágtak a vadon egyenetlen talaján vele.
Hallotta az ágy nyikorgását. Ahogy felnézett, egy szőke fejet látott lekukucskálni rá.
- Mit csinálsz?
- Próbálok aludni? – kérdezett vissza nyugodtan, még mindig rekedten. – Doktor, én is nagyon fáradt vagyok. Nem bánom, ha itt maradsz, de aludnom kell. Ne aggódj, éber alvó vagyok, fel fogok ébredni akármilyen apró zajra, ha valaki betör ebbe a szobába. Megvédelek.
Legalábbis azt gyanította, ez volt az oka, amiért a doktor ebben a szobában vágyott maradni. Dr Ji megint a száját préselte.
-… Miért a földön?
- Mert elfoglaltad az egész ágyamat.
Látva az összezavarodott tekintetet, Seraing kitalálta, hogy Dr Ji nem volt tudatában a helyzetnek. Szóval nem szándékos volt.
- Én alszom a földön.
- A vendégem vagy; nem hagylak a földön aludni.
- Akkor emeld fel a seggedet, és használd az ágyat! Ennyire undorodsz tőlem? Még mögém se tudsz feküdni?
Hát persze, hogy problémája volt Seraing döntésével… A Bíró sóhajtott, és felült. Addigra Dr Ji még egyszer a hátát mutatta neki, de közelebb húzódott a falhoz. Seraing ágya egyszemélyes ágy volt, elég keskeny, jobban illett egy emberhez, de egy kis igazgatással ki tudott szolgálni kettőt. Az orvos ezúttal hagyott Seraingnak elég helyet.
De még így is elég kényelmetlenül közel voltak egymáshoz. Sokkal jobb lett volna, ha a doktor köré fonhatta volna a karját, nekidőlve, de nem akarta a frászt hozni rá. Szóval a jobb oldalára fordult, és ilyen módon a csak a hátuk feszült egymásnak.
- Jó éjt, doktor.
-… Jó éjt… Bíró.
Miért duzzog már megint? Seraing lehunyta a szemét, és nem tehetett róla, de valamiért elmosolyodott. Az összes furcsaság ellenére, gyorsan álomba merült.
~¤SxJ¤~
Előző
Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó