Lu Tinghan mindig ilyen váratlanul bukkant fel.

     Tíz éve, egy átlagos napon, amikor a halott fa a Szakadék mellett először engedett új hajtásokat, kijött a vizsgálótoronyhoz az élénk holdfényben és szellőben, és hosszú ideig bámult a Szakadékra egymaga. Tíz évvel később, egy égő napnyugtán a karjában tartotta Shi Yuant, és ellőtte a golyót, amit a végzet már elrendelt.

     Habár Lu Tinghan nem tudta, mindkét alkalommal ő volt az, aki rátalált Shi Yuanra.

   - Menjünk – ismételte Lu Tinghan, a szeme Shi Yuanon maradt egy pár másodpercig, aztán odébb vándorolt.

     Lu Tinghan nem ismerte fel.

     Majdnem biztosan ez volt a helyzet, senki nem gondolta volna, hogy a Szakadék emberi formát nyert, és az emberét kereste.

     Shi Yuan ledöbbent pár másodpercre, aztán követte Lu Tinghant a farkának egy legyintésével. Mindig is szerény szörny volt, nem tudva, mit mondjon, csak doboló szívvel markolta meg Lu Tinghan mandzsettáját.

     Lu Tinghan hagyta neki, hogy fogja, és előre sétált, halott leveleken ropogó léptekkel. Ez a kis szegmense az útnak nagyon rövid volt, de Shi Yuan úgy érezte, hosszú idő volt, mint a lágy bor, ami folyamatosan növekedett, fermentálódott a levegőben, szédültté téve őt. Nem tudta abbahagyni, hogy Lu Tinghan hátát nézze, csak, mint mikor a tudata belesüppedt a fekete párába, akkor is az arcát mustrálta újra és újra.

     Transzba esve repült vissza tíz hosszú évvel ezelőttre. Akkoriban az ég gyönyörű volt a nyár közepén, és minden fehér volt a tél mélyén. Az ég és a föld között csak két teremtmény létezett, ő és Lu Tinghan, a Szakadék és a figyelője.

     Megint megtalált – gondolta Shi Yuan.

   - Lu Tinghan – suttogta újra.

   - Hmm – felelt Lu Tinghan.

     A Szakadék feleletet kapott, mire örömködve meglengette a farka végét.

     Egy meredek lejtő volt előttük, fura kövekkel. Lu Tinghan fellépett párat, megfordult, majd kinyúlt Shi Yuanért.

     Szürkéskék szempárral rendelkezett, melyek rendkívül hősiesek és lenyűgözőek voltak.

     Shi Yuan elfogadta a kezét, és azon volt, hogy erőt gyűjtsön…

   - Huh? – adott ki egy meglepett hangot a levegőben.

     Lu Tinghan egyenesen felhúzta, és letette a talajra.

   - Hűha – álmélkodott Shi Yuan.

     Lu Tinghan folytatta az utat előre, anélkül, hogy hátranézett volna.

   - Hűha micsoda?

   - Olyan erős vagy – felelt Shi Yuan. Megint megragadta Lu Tinghan ruhaujját.

   - Hogy vagyok erős? – Lu Tinghan még mindig nem nézett vissza, a hangszíne lapos volt.

   - Megtaláltál engem – magyarázta Shi Yuan. – A lövészi képességeid nagyon jók, és nagyon gyorsan mászol. – Egy kis ideig gondolkodott, majd hozzátette. – És egy mozdulattal fel tudsz emelni.

     Lu Tinghan felvonta a szemöldökét.

   - Akkor hűházz megint.

   - Hűha!

   - Megint.

   - Hűűűha!

     Épp csak befejezte a hűházást, de még mindig nem tudta, hogy Lu Tinghan elégedett-e vagy sem. Elérve a lehullott levelek végét, egy csapat katona ugrott elő lesből, álcázó festésekkel az arcukon, hideg lőfegyvereket tartva.

     Ha Öreg He tovább jutott volna, belépett volna az orvlövész látószögébe. Ha a kerék nem lukadt volna ki, egy kicsit gyorsabban halt volna meg. A menekülése eleve nem végződhetett sikerrel, és az álma, hogy hazatérjen, egyszerű fantázia volt csupán.

     A csapat vezetője egy izmos férfi volt. Mielőtt megszólalt volna, a tekintete Shi Yuan kezére esett Lu Tinghan ruhaujján, és a szeme úgy kiguvadt, hogy majd’ kiesett.

   - Tábornok, Lu tábornok… - dadogta.

   - Vigyétek vissza – szólt Lu Tinghan.

     Megpróbálta visszahúzni a kezét, de Shi Yuan erősebben markolta a ruhaujját.

     Lu Tinghan odafordította a fejét, és a fiú felemelte az övét, hogy ránézzen. A szeme fekete volt, és begörbülő démonszarvak csücsültek a fején, igazán gyönyörű vonalakkal az állától a nyakáig.

     Nagyon ismerős, de nem volt rá mód, hogy megmondja, honnan.

     Ebben a pillanatban Lu Tinghan úgy érezte, Shi Yuan azt akarta, hogy megérintse a fejét.

     A keze, melyben a fegyvert tartotta, enyhén megmoccant.

     Shi Yuan ránézett, és megkérdezte:

   - Hova mész?

     Lu Tinghan nem válaszolt, és a katonák már köréjük gyűltek.

   - Lu tábornok nagyon elfoglalt – szólt az izmos ember. – És még sok dolga van. Visszaküldünk a helyőrséghez. – Azt gondolta, Shi Yuan meg volt rémülve, és ezért kapaszkodott Lu Tinghanba annyira, hogy el se akarta engedni. Bemutatott egy mosolyt, amiről úgy gondolta, barátságos – igazából csak összenyomta vele az arcán a húsát és hosszú sebeket. Ahogy megragadta Shi Yuant, erősen megrázta. – Gratulálok, biztonságban vagy!

     Ahogy így megrázta Shi Yuant, Lu Tinghan ruhaujja kicsúszott a kezéből.

     Shi Yuan értetlenül nézett rá.

   - Várj, várj, én megyek Lu… - kezdte.

   - Lu tábornoknak nincs ideje – a férfi nevetett. – Érd be velem.

     Mielőtt Shi Yuan reagálhatott volna, a férfi hegyszerű teste elé vágott, és szigorúan eltakarta Lu Tinghant. Nem mondott semmit, egyszerűen csak elvitte Shi Yuant a nem messzi kocsihoz, az ereje túl nagy volt, és majdnem felemelte Shi Yuant.

     Shi Yuan próbálta lehámozni a kezét a válláról, de az úgy rákapott, mint egy csipesz. Próbált visszapillantani, de Lu Tinghan alakját már megannyi katona takarta el, jópár ember jött-ment, az árnyékok összemosódtak, és a földet zavaros lábnyomok döngölték. A beszélgetések folytatódtak, és két autó jött a távolból, az egész környék hirtelen teli lett élettel, és nem találta Lu Tinghant, nem számít, mennyire kereste.

     Elkábult egy fél másodpercre, aztán a férfi benyomta a kocsiba, rázárta az ajtót, a gázpedálra lépett, és elindultak.

     Shi Yuan még mindig értetlenül nézett.

     A pikkelyek a farkán felborzolódtak.

     A nagyember neve Xing Yifeng volt, és ő volt Lu Tinghan egyik tehetséges alárendeltje. Egészen felgyorsított, hamisan dúdolva egy dalt, készen arra, hogy visszavigye a szegény túszt a táborba.

   - Shi Yuan, jól hallottam, hogy Shi Yuannak hívnak, ugye? – vigyorgott szélesen. – Engem is elraboltak ezelőtt, úgy féltem, hogy taknyom-nyálam egybe folyt, aztán végül felkaptam a baltát, és feldaraboltam az elrablómat. Hahahah! Te is sírtál? Ne aggódj, most, hogy Xing-gege itt van, megígérem, hogy biztonsággal és sértetlenül juttatlak vissza.

     Belenézett a visszapillantó tükörbe, arra számítva, hogy egy hálás tekintettel fog találkozni.

     De csak a fejet látta kukucskálni a hátsó ülésről.

     Shi Yuan egyszerre tűnt rémültnek és mérgesnek. Ahogy a hátsó ülést markolta, és csak a fél arca látszott, ahogy rámeredt gyűlölettel, felemelt farka gyorsan csapdosott – ebben a pillanatban Xing Yifeng a macskájára gondolt, amikor az állatot provokálták, a gesztusai pontosan ugyanilyenek voltak. Gyanította, hogy Shi Yuan a mancsával a nyakára fog csapni a következő másodpercben.

     Shi Yuan temperamentuma nyilvánvalóan jobb volt, mint a macskáké.

     Egy illedelmes Szakadék volt.

     Szóval csak rámeredt Xing Yifengre, és olyan tüzes hangszínnel mondta, ahogy csak tudta:

   - Állítsd meg az autót, állítsd meg, és engedj visszamenni Lu Tinghanhoz.

   - Lu tábornok nagyon elfoglalt – ne aggódj, sok embert megmentett, nem kell személyesen megköszönnöd – vigyorgott Xing Yifeng szélesen. – Menj vissza a táborba, és igyál egy kis meleg levest, akkor jól alhatsz, és elfelejtheted ezt a problémát. Hé, neked szólok, miért viselkedsz úgy velem, mint egy elkényeztetett gyerek? Furcsán zavarba hozol.

     Shi Yuan szóhoz sem jutott.

     Nagyon mérges volt.

     Nem számított, mit mondott Shi Yuan, Xing Yifeng kötelességtudóan visszavitte a táborba.

     Shi Yuan végül rájött, hogy Xing Yifeng olyan okos sem volt, mint ő maga, és néha nem értette az emberi szavakat. Megint mérgesen bámult Xing Yifengre, és ünnepélyesen bejelentette:

   - Nagyon gyűlöllek.

     Xing Yifeng kérdőn nézett rá.

     Az ő szemszögéből neki és Shi Yuannak remek beszélgetésben volt részük.

   - El fogom mondani Lu Tinghannak később – mondta Shi Yuan.

     Erre Xing Yifeng még jobban összezavarodott.

     Xing Yifeng úgy érezte, elvesztette az eszét, máskülönben miért érezhetné úgy, hogy panaszkodás szelének szaga csapja meg egy párna felől.*

Előző

Következő

*Megjegyzés:

Szél a párna felől – blowing pillow wind; elcsábítani valakit az ágyban azért, hogy meggyőzze az illetőt valamiről. Pozitív és negatív töltete is lehet, a személytől függ. Xing Yifeng itt kifejezetten arra gondolt, hogy Shi Yuan elcsábítja Lu Tinghant, és panaszkodni fog róla, emiatt pedig majd valami rossz fog történni – például, hogy Lu Tinghan megbünteti Xing Yifenget, vagy lefokozza, mert meg merte bántani Shi Yuant. :”D De akkor is lehet használni a kifejezést, ha az ember lánya a férje fülébe sugdossa, hogy a Maldív szigetekre akarsz menni nyaralni. Vagy, hogy ha az egyik beosztottja a legjobb barátnő, és adjon neki fizetés emelést… XD Ezt egy facebookos csoportban tanították nekem, nem magamtól lettem ilyen okos :’) – merthogy a google nem nagyon adott semmiféle választ, és párnaszél szagát érezni panaszkodással valahogy nem tűnt értelmes megfogalmazásnak. XD

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.