2156. A vadon.

   A nő nem számított rá, hogy ez a nap elérkezik. Sosem álmodott róla, hogy meglátogassa a kinti világot, és nem volt ideje ilyesmiket tenni. Nem volt zsoldos, és nem volt harcos – nem ebben az értelemben, legalábbis. Leszámítva a xenogenikusakat, amelyek próbáltak behatolni a bázisra, sosem látott egyetlen igazi, szörny-formájú szörnyet sem ezelőtt. Csak képeket látott róluk, és az több mint elég volt neki.

   Ezt a munkát is vissza akarta utasítani. Miféle badarság! Milyen idióta katona vagy Bíró hinné el, hogy ő zsoldos?! Nos, igen, szűkös, fekete, szilárd zsoldos ruhát viselt, és kemény, nehéz mellényt, és védő részeket mindenhol a tagjain, mely ötször szélesebbé tette a megjelenését, mint valójában volt. Viselt egy fejrészt is, ami befedte a hosszú, hullámos haját. De az arca… annyira felismerhető volt. Még ha a katonák nem is látogatták az emeletét olyan gyakran, egy nőnek sem voltak ilyen vonásai ezen a helyen. Nem tudta észrevehetetlenné tenni, még akkor sem, ha akarta néha.

   De valahogy működött. Amikor elérték a kifelé vezető ellenőrzőpontot, a páncélos jármű legmélyebb rekeszében ült, és a katona csak végigpislantott mindannyiukon. A sötétség valóban elég jól rejtette el a vonásait, hogy a tiszt ne vessen egy második pillantást felé. Egyébként is a megérkező zsoldosokra koncentráltak. Ezen kívül, Doussaynak volt másik két női utastársa; a nevét szintén nem emelték ki a személyi kártya számok listáján. Aztán a kis csapatukra csapták az ajtót, és három percent belül tovább engedték őket.

 - Köszönöm, hogy eljött – suttogta mellette az egyik nő. A jármű elég sötét volt, és kényelmetlen. Doussay szerzett magának néhány takarót, amit a feneke alá tudott tenni, de gyakorlatilag a kocsi padlóján ült. Amióta a harmadik emelet vezetője volt, nem tapasztalt ilyesféle diszkomfortérzetet hosszú ideje. A mellette ülő nő a kezébe vette Doussayét. – Hálás vagyok a segítségéért.

Doussay mosolygott, de senki nem láthatta.

 - Ne köszönje. Nem csináltam még semmit – mutatott rá kissé kínosan. – Nem is biztos, hogy egyáltalán tudok. Sosem voltam bába. És híján vagyunk orvosoknak.

 - Én majdnem az lettem, amikor fiatal voltam – mondta a nő, mintha számított volna. – Egészségügyet is tanultam, annyit, amennyit a Külváros engedett.

   Doussay abszolút biztos volt benne, hogy ő többet tudott arról, milyen bábának lenni, mint ez a nő arról, milyen orvosnak lenni, és ő kezdte úgy érezni, meg kellett volna kérnie Dr Yet, hogy jöjjön vele. Valószínűleg visszautasította volna, persze. Senki nem akarna kimenni a vadonba, főleg nem azután, hogy hallották a sztorit, amit ezek az emberek meséltek neki.

   A bázison kívül nem volt teljes mértékben rossz. Egyszer megálltak egy kis pihenésre, mindannyian kiszálltak a kocsiból néhány percre. Egy olyan helyen voltak, ami rendkívül lapos volt, és nem volt itt semmi – szó szerint semmi körülöttük, csak bokrok, meg az éjszakai ég.

   Doussay az Aurorát nézte. A zöld fény halványabb volt, mint a bázison, azonban az ég sokkal nagyobb és jobban látható itt, távol a magas épületektől és a városfalaktól. Nem voltak itt a város fényei sem, a csillagok a zöld szalagok felett szintén nagyon tiszták voltak. Elbűvölő látvány volt. Csak ne lett volna ilyen hideg éjjel… Doussay megölelte magát, hogy melegen tartsa a testét.

 - Holnap elérjük a menedéket. – Az egyik zsoldos lépett közelebb hozzá. Ő volt az, aki megkérte, hogy jöjjön velük a vadonba, mint Doussay egyik állandó kliense. A nő kedvelte ezt az embert, jószívű, idősebb férfi volt, de nem volt igazán biztos benne, hogy látni fogja még ezután a kaland után. Ez túlmutatott azon, mint amit valaha tett volna, még azokért is, akiket igazán szeretett. – Sajnálom… nincs más opciónk… a lányukról van szó, elvégre.

   Az önjelölt női doktoron és Alberten – a zsoldoson – kívül egy másik pár volt még velük. Távolságot tartottak Doussaytól, annak ellenére, hogy az ő lányuk volt, aki kalamajkába került, és még csak nem is néztek rá, mióta elhagyták a bázist ezen a reggelen. Csak a távozás előtt üdvözölték egymást. Doussay feléjük nézett: az “ágyakat” csinálták a járműben.

 - Elküldhették volna az emeletemre – mondta a nő csendesen. Albert keskeny arca megrándult, és kínosan nevetett, elfordulva tőle.

 - Az… kérlek, ne érts félre. Nagyszerű munkát végzel. De a harmadik földalatti szint nem mindenkinek mennyország.

Nem, mert az a pokol – gondolta Doussay, nem véve magára a férfi szavait.

 - És a vadon sokkal jobb? – kérdezte aztán, rámutatva a nyilvánvalóra.

 - Mmm… - A férfi összeszorította az ajkait, és mélyen sóhajtott. – Persze, hogy nem. Nos, nem az én lányom. Ha az enyém lett volna, nem akarnám őt idekint, de… ugyanakkor nem tudom hibáztatni őket. Egyszerűen nem tudom.

 - Hm… - Tulajdonképpen Doussay sem tudta hibáztatni őket. Az emberek a bázison a legjobb tudomásuk szerint próbáltak megszökni az önző igazságszolgáltatás elől, amit a bázis gyakorolt. Egyik rejtőzködési opciójuk sem volt jó. Egy pár másodpercre csend zuhant rájuk, mielőtt a nő megkérdezte:

 - Örökbe fogadott lány, igaz?

   Doussay próbált nem mutatni semmilyen érzelmet a hangjában. Nem csak a pár volt, aki elkerülte őt, de ő is próbálta elkerülni a párt, okkal.

 - Igen, persze. Mainak nem lehet gyereke. Házasok. – A férfi megint sóhajtott, beletúrva a teljesen fehér, vállig érő hajába. – Bárcsak én is összeházasodhatnék valakivel. De a legtöbb nőnek nem megengedett a házasság. Nem értem. Mi alapján dönt a bázis, melyik nő házasodhat férfivel a Külvárosban? Nem kéne számítania, igaz?

   A férfi kétségbeesetten és mélyen nézett rá, magában hordozva a célzás jelentését, ki is pontosan az a valaki, aki az eszében járt, és Doussay halványan mosolygott, tettetve, mintha nem vette volna észre. Megrántotta a vállát.

 - Ki tudja…

   Ő tudta. Ilyen sok dokumentumhamisítással állva kapcsolatban Dr Ye oldalán, nagyon tiszta rálátása volt az okra. Mert ilyen nagyon próbálta szabályozni a születést a bázis.

   Hogy a terhesség tiltott volt a Külvárosban, volt a fő okozója ennek a mellékhatásnak. Mivel tudták, milyen sokat hazudnak a női populáció termékenységéről a bázison, elő kellett rukkolniuk mindenféle megszorításokkal a párok számára.

   Nyilvánvalóan nem volt módja, hogy minden párt ellenőrizzenek a bázison. Hogy az emberek nem éltek a kirendelt rezidenciáikon még nehezebbé tette számukra ezt. És Doussay szintje pofonként landolt a felsőbb vezetés arcán, még csoda is volt, hogy nem próbálták feloszlatni a harmadik földalatti szintet. De cserébe mindent megtettek, hogy csökkentsék a terhességek lehetőségét.

   Kezdetben, csak azokat a nőket engedték hivatalosan férfivel házasodni, akiknek vagy nulla pontja volt a Rose Manifestón, vagy átmentek egy hosszú és fájdalmas “tesztelő” procedúrán, ami garantálta, hogy az eljegyzett nő valóban nem lesz képes megfoganni. Doussay kért ilyen okirat hamisításokat néhány alkalommal, mielőtt az új “senki nem távozik” szabályt bevezették a harmadik szinten. Meg is bánta, hogy megtette, nem volt értelme hazudni ezekben a dokumentumokban, és később zűrbe kerülni miatta, és árulás áldozatává esni a “szerető férj” részéről.

   Ezek miatt a megszorítások miatt az emberek kezdtek frusztráltak lenni. A nők féltek a büntetésektől, és a férfiaknak nem volt elég türelmük. Természetessé vált számukra, hogy a saját nemükből keressenek maguknak partnert, hacsak nem estek valóban szerelembe egymással. De kétségkívül sokkal kevésbé volt stresszes ezen a módon mindenki számára. Ez egy elnyomott feszültség volt, ami a társadalomba épült, és az emberek lemondóvá váltak tőle. Megvetették a bázist, de sosem próbáltak lázadni ellene.

Az egész dolog nevetséges volt.

   Való igaz, hogy ez a szituáció megelőzött egy csomó balesetből történő terhességet, és ilyen módon valahogy védte a nőket a Külvárosban, de Doussay egyszerűen undorodott tőle. Lehettek volna jobb megoldások erre, mint megölni a babákat. Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán tombolásra késztette Doussay lelkét. De nem tudott harcolni ellene a teljes erejével. Minden, amit tehetett, hogy segített azoknak, akik vállalták ezt a kockázatot.

Azoknak a hülye, kétségbeesett embereknek.

   Csak mint ez a házaspár. Valami oknál fogva nekik rendben volt, hogy a lányuk teherbe essen, mégis, most engedték elhagyni a bázist, és a vadonban élni, inkább, mint odaadni őt Doussaynak, és hagyni, hogy a harmadik földalatti szint megvédje, csak mert ennyire megrémültek a bázis igazságszolgáltatásától.

   Doussay mélyet sóhajtott a hideg levegőbe. Csak lenne egy jobb módja a nőket és a terhességeket kezelni. Ha a bázist csak kicsit jobban érdekelte volna, legalább hagyhatták volna azokat a nőket, akik teherbe estek, hogy visszamenjenek az Édenbe, megszüljenek egy óvott környezetben, és csupán akkor cselekedjenek, ha egy valós probléma tűnik fel a babával.

   Doussay visszaszállt az autóba, de egész éjszaka nem tudott aludni. A feje tele volt babákkal, és az őket követő gondokkal. Vissza is emlékezett az első szülésre, aminek szemtanúja volt – és hogy hogyan nem végződött jól. Azután az incidens után látott néhány másik szülést, de sosem tett semmit, mindig Dr Ye volt, aki levezényelte az eseményt. Habár nem volt sok az sem, amit Dr Ye tudott tenni. Általában csak egy vagy két injekciójuk és néhány gyógyszerük volt, és ez minden. Szóval Doussay biztos volt benne, hogy tud segíteni világra hozni a babát, de mi lesz utána?

Nem is az ő baja volt. Miért is jött el egyáltalán…?

   A következő nap majdnem unalmas volt. Egész reggel utaztak, és a szörnyek nem zavarták meg őket. Ahogy Albert mondta, ez elég normális volt, mivel ezen a helyen nem akadt túl sok szörny, főleg csak bogarak, de azok általában máshol vadásztak így kora ősszel. Doussay hitt neki, mert nem volt oka, hogy ne tegye – fogalma sem volt a szörnyekről, és igazán remélte, hogy a tapasztalatának ez a hiánya sosem változik.

   Az irányuk délben megváltozott. Jobbra fordultak, és a térség nyugati oldala felé mentek, aztán néhány órával később, a hatalmas, puszta táj kezdett emelkedni, és dombok és apró hegyek tűntek fel körülöttük. A föld nem volt annyira elhagyatott többé, és a bokrokat alacsony fák és füves foltok helyettesítették be.

 - Ez már a 313-as Kanyon – mondta Albert, hogy megtörje a hosszú csendet. Nem beszéltek sokat. A középkorú férfi mindent megpróbált, hogy ő úgy érezze, megéri az idejét, és valószínűleg próbált köteléket kiépíteni vele, de Doussay az idő nagy részében elveszett az elméjében. Az anyósülésen ült egész nap – és elutasította, hogy a kemény földön üljön. – Van itt néhány csodálatos hely, de nem sok a zsákmány. A szörnyeket nem érdekli ez a terület. És sok a víz! Látsz majd néhány nagy tavat, ahogy belépünk a medencékbe.

Doussay változatlanul mosolygott.

 - Ha ez a hely annyira biztonságos, miért nem használja a bázis katonai célokra? Építhettek volna egy katonai bázist errefelé, nem? – tett úgy, mintha érdekelné, legalább egy kicsit.

 - Nem vagyok benne biztos. – Albert meglepettnek tűnt, és nem készült fel erre a kérdésre, lehet, hogy ő is azt hitte, Doussay nem elegyedne beszédbe vele erről a témáról. – Talán mert eléggé elszigetelt más területektől. A Síkföld már eleve nagy hely, hogy átutazzák. És ha nincsenek szörnyek és minták, amiket begyűjthetnek, nincs jutalom. Legalábbis ez elég logikusnak tűnik nekem. Mit gondolsz?

   Doussay vállat vont, és kinézett a szélvédőn. A napsugarak néhány ragyogó felületre estek a távolban, azokra a helyekre bámult.

 - Látod… víz. Azok bányatavak a felszíni bányákból. Temérdeknyi bányász terület van ezen a helyen. Még könnyebbé teszi az elrejtőzést… Tulajdonképpen élhetnének itt az emberek. A bányák irdatlanul nagyok, és mindegyik valami módon kapcsolódik egymáshoz. Az emberek a Nagy Bőség Korában ott éltek, ahogy dolgoztak rajtuk. Képesek rá, hogy menedéket nyújtsanak, akár még százaknak is. Hát, persze, az erőforrások hiánya gond… De mert ezek a bányák kapcsolódnak, az emberek használhatják őket utazásra a föld alatt, és mindenféle helyeket elérhetnek. Van itt pár város rom is. Szóval megcsinálható, ha van módja az embernek megelőzni a katasztrófákat. Amíg mindenki észben tartja ezt…

Doussaynak ötlete sem volt, miért próbálta ez az ember meggyőzni, milyen jó lenne itt élni.

 - Szóval ezen a helyen akarsz maradni, miután végeztünk? – kérdezte eztán, finoman emlékeztetve, hogy nem ez volt az oka, amiért ide jöttek. Albert elhallgatott egy pár percre.

 - Lehet… ha az illető, akit szeretek, velem jönne. A bázis egyáltalán nem törődik velünk. Mi lenne rosszabb, itt vagy ott? Másféle problémák, de legalább mi irányítanánk az életünket.

Doussay sóhajtott, és megrázta a fejét.

 - Vagy csak annyira kétségbeesett vagy, hogy nem látod ennek a “tervnek” a veszélyét – morogta a nő. Albert meghallotta, és idegesen nevetett.

 - Ne vegyél olyan komolyan. Sokkal félősebb vagyok annál, hogy kiköltözzek ide.

   Csend esett közéjük. Doussay egy kis kényelmetlenséget és feszültséget érzett ezután a beszélgetés után. Egy része megbánta, hogy egy testőre nélkül jött ide. Albert nem volt rossz ember, de a szerelem őrültté tudta tenni az embereket. Néha nagyon kétségbeestek, hogy közelebb kerüljenek a másikhoz; mindenféle hülye szarságot elkövettek volna. Talán még el is rabolnának valakit, hogy együtt élhessenek valahol máshol…

   De bízni akart ebben a férfiben, és az valószínűleg megérezte a feszélyezett viselkedését, mert ezek után békén hagyta.

   Mire éjszaka lett, elértek egy meredek emelkedőt, és hamarosan megérkeztek a megemelkedett talaj legmagasabb pontjára: Doussay sosem látott efféle jelenetet.

   Egy nagy kráter volt, és ők a szélén vezettek. Elég… szabványosnak látszott, mert emberek alkották. A kráternek sok rétege volt, amik lépcsőknek tűntek, csak épp ezek a lépcsők magasabbak voltak a páncélautójuknál. Doussay nem tudta teljesen elrejteni, hogy meglepődött és egy kicsit lenyűgöződött ettől a látványtól, főleg az Aurorával és a csillagokkal efelett a grandiózus terület felett, és a bónusz a legalján lévő tó volt, ami visszatükrözte a zöld és ragyogó fényeket, mintha egy lyuk lett volna a földben, és ha beleestek volna a gödörbe, tulajdonképpen az égbe estek volna, és eltűntek volna a csillagok között.

Albert feltehetőleg észrevette az arcát, mert lágyan kuncogott.

 - Csodálatos, nemde?

   Nem tudta tagadni. Volt némi előnye és hátránya ennek a helynek, de sosem lett volna képes itt élni, ettől a csodaszépségtől függetlenül.

 - Milyen régóta van itt? – kérdezte aztán Doussay csendesen.

 - Mai és Dot lánya? Amióta a hasa látható volt. Egy pár hónapja. Egy csomó ételt hoztunk neki, és egyáltalán nem járt ki, de a terhessége nehéz volt. Próbáltunk annyiszor jönni, ahányszor csak tudtunk, és vele maradtunk. Nem lett beteg, de nincs is a legjobb formájában. A neve Dora, egyébként… egy aranyos lány, majd meglátod, de igazán nehéz időkön ment át, szóval légy türelmes vele, kérlek.

   Doussay nem volt meglepve. Bezárva egy bányában, a föld alatt, majdnem senkivel a környéken, és folyamatos stressz alatt állva, hogy a szörnyek talán bejutnak a barlangokba… ez túl sok volt, még egy olyan valakinek is, aki nem volt terhes. Legalábbis Doussay tízszer jobban preferálta volna a Bírák elől való bujkálást, mint kijönni ide.

   A bánya ajtaja nem a hatalmas kráter aljánál volt végül is. Megálltak az autóval félúton, és mindannyian kiszálltak.

   Doussay azonnal érezte a furcsa szagot, és nem tudta megmondani, mi volt az. Talán a forró kövek körülöttük, amik majdnem hősugárzóként működtek – feltehetőleg, mert a nap egész nap égette őket – talán a föld maga (nem barna volt, mint a termőföld, inkább szürke), vagy valami más kemikáliák, amik kiszöktek a vájatokból.

   Albert észrevette az arcát, és nevetett, miközben segített az “orvosnak” és a másik kettőnek kinyitni a nehéz vasajtót. Megannyi lakat és retesz volt rajta.

 - Ne aggódj, csak a lebomló szulfidok. Ekkora adagban nem ártalmas, csak büdös. Most még kevésbé észrevehető is. Nap közben erősebb a szaga.

   Doussay nem mondott semmit, de nem értett egyet: biztos volt benne, hogy kell lennie következményeknek belélegezni ezt a dolgot. De csak követte a többieket a vasajtóhoz, ami a föld egyik repedésében rejtőzött. Nem volt látható a kráter tetejéről. Doussay felnézett: ebből a perspektívából megállapította, hogy a kráter teteje sokkal magasabban volt, mint amilyen magasra a Külváros falai értek.

   Doussay el sem tudta képzelni miféle hatalmas masinákkal voltak képesek kiásni ezt a helyet – hogyan kezdték egyáltalán? Hány évig tartott nekik elérni idáig? És csak akkor kezdtek el alagutakat csinálni, amikor erre a pontra értek? Vagy voltak más ajtók is, amiket később lebontottak?

A régi idők emberei komolyan lenyűgözőek voltak.

   Az ajtó egy fülsértő karistolással nyílt ki, ami sokkal hangosabbnak tűnt, mint kellett volna lennie. Nem meglepő: az egész hely rendkívül csendes volt, hogy még szörnyek sem voltak a környékén. Semmi nem keltett zajt, még a szél is békén hagyta ezt a helyet, mivel a kráter természetes módon védte.

   Ez azonnal megváltozott: ahogy a barlang mélysége feltűnt Doussay előtt, egy huzatos, fütyülő hang jött ki onnan, és jéghideg volt. Az éjszaka idekint eleve nem volt valami meleg, erre az élményre a nő most hevesen megborzongott.

   Azonban alighogy beléptek a tágas bejárati csarnokba, és az ajtó becsukódott mögötte, valahogy ez a hidegség nem tűnt olyan észrevehetőnek, és ahogy Albert mondta, annak a kémiai anyagnak a szaga is sokat halványodott, ehelyett föld illatú, dohos szag kúszott az orrába.

   Petróleumlámpák lógtak a faoszlopokról, amik a magas mennyezetet tartották, és két nagy járat – jobbra és balra – vezetett a bánya mélyebb részeire. A talaj enyhén lejtett, és néhány bányasín követte őket. Jött valamiféle kísérteties visszhang mindkét járatból, és Doussay öntudatlanul ölelte meg magát, a mély utakra nézve.

 - Erre. – Albert a jobb oldali járatba vezette őket, és ők teljes csendben követték a hosszú folyosón.

   Doussaynak valahogy olyan érzése támadt, mintha figyelte volna valaki őket hátulról, és nem volt boldog, hogy ő lett a kis csapat sereghajtója. Folyton hátranézett a bejáratra, és annak ellenére, hogy a lámpák élénken világították meg, arra gondolt, fenyegetően tiszta volt. Talán jobban preferálta volna, ha sötétséget lát maga mögött, amikor nem láthatja az összes részletet, és nem gondolhat róluk semmit. Az egyetlen dolog, ami enyhített az idegességén kissé, az a rejtett arany tőr volt, mely megérintette a combjait. Le is simította a kezét oda titokban – nem jelentette be a tőrje létezését a többieknek, mert végtére is… nem ismerte egyiküket sem olyan jól.

   Nem mentek túl messzire lefelé. A járat még el sem fordult baloldalra (a folyosó legalább ötszáz méteren futott, mielőtt elfordult), amikor megálltak egy ajtó mellett. Ez volt az első ajtó, amivel találkoztak, és most nem Albert, hanem Mai lökte be.

   Belül megint csak egy elég nagy szoba volt. Először inkább tűnt egy osztályteremnek vagy étkezőnek, ahol az emberek nagyobb csoportokban gyűlhettek össze. Alighogy belépett, és látta a bútorokat, rájött, hogy ennek egy nővérszállónak vagy kórteremnek kellett lennie, a néhány keskeny, magas ágyával, melyeken eredetileg fehér volt a huzat – már szürkévé váltak – míg néhány régi műanyagfüggöny várakozott körülöttük, hogy elfedje a pácienseket, és akadt egy pár üveges szekrény is a szoba másik oldalán.

   A gyenge fény ellenére Doussaynak nem okozott nehézséget megtalálni a lányt: dobozokkal és hátizsákokkal vették körbe, és néhány takaró lógott az ágya végében. Ott feküdt, és ahogy beléptek a szobába, a könyökével próbálta magát ülő helyzetbe nyomni.

   A szülők – főleg az apa, Dot – odarohantak hozzá, és fölé hajoltak, és a férfi sietve kérdezgetni kezdett egy csomó mindent a helyzetéről és érzéseiről, míg az önjelölt doki az ágy másik oldaláról közelítette meg a lányt, és Albert aggódva követte a nőt.

   Doussay az ágy lábánál állt. Ebből a szemszögből Dora ugyanolyan helyzetben volt, mint Mary akkoriban, tizenöt évvel ezelőtt. Egy kis topot viselt, ami nem takarta el a hasát… és a hasa egyáltalán nem tűnt egészségesnek. Hatalmas lila és fekete foltok húzódtak rajta mindenütt, és a babája mozgolódott a kinyúlt bőr alatt. Épp csak nem vérzett, hiszen a vajúdás még nem kezdődött el.

   De nem csak a hasáról volt szó. Az arcának rendkívül egészségtelen árnyalata volt, majdnem sárgának tűnt, a szemei bedagadtak és bevörösödtek, és a többi testrésze, főleg a karjai olyan vékonyak voltak, mint egy csontvázé. Egyértelműen nem evett rendesen, és a tüneteit alapján elkaphatott valamit idelent, ezekben a járatokban.

 - Te vagy a szülésznő? – kérdezte Dora, és a hangja olyan rekedt volt, mint egy férfihang. De a legszörnyűbb nem a hangja volt, hanem a tény, hogy… egyszerűen túl fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint ahogy Doussay elképzelte őt. Ugyanakkor a kora nem lepte meg, végül is. Tudva, amit tudott, inkább hányingere támadt.

 - Igen.

 - Tudsz segíteni? Annyira fáj! – A szerencsétlen gyerek sírni kezdett, és az apja megragadta a kezét ezután. Az anyja viszont… csettintett a nyelvével, és elfordult. A nő bosszúsnak tűnt.

   Mindketten elég idősek voltak már; mind a feleségnek és a férjnek voltak ezüst és fehér hajszálai, és sok ráncuk, de a viselkedésük nem hordozott egy csepp bölcsességet sem… Dot úgy beszélt a lányához, mintha az öt eves lett volna, és Mai a tökéletes ellentéte volt ennek, még csak egy pillantást sem vetett a lánya felé.

Doussay ismerős volt ezzel a jelenettel, de nem maradt ideje erről gondolkodni.

 - Hoztam némi gyógyszert. – Nem Doussay volt, aki ezt mondta, hanem a női orvos, és gyorsan kinyitotta a nagy, fekete bőr táskáját, hogy előszedjen néhány tablettát és fiolát.

 - Hogyan sérültél meg? – kérdezte helyette Doussay, és a lány hasára bökött. Dora lepillantott, lenyelte a könnyeit, tehetetlenül letörölve az arcát a remegő ujjaival. Nagyon szánalmas volt.

 - Nem igazán tudom. Néha éreztem a fiamat… hogy megrúg. Sokat mozgott. Azok után a bőröm ilyen lett.

 - A fiadat? – kérdezett a nő megint. – Fiú?

 - Hát, nem igazán tudom – ismételte a lány, és próbált mosolyogni, de inkább tűnt fájdalmas grimasznak. – Azt hiszem, csak megérzés.

   Doussaynak nem volt tapasztalata az efféle anyai ösztönökről. A harmadik szinten mindig Dr Ye jelentette be a baba nemét, miután az megszületett. De a nő nem kommentálta ezt.

 - Mit tehetünk érte, Madam? – kérdezte az apa, a hangja megremegett, és nem mert Doussayra nézni, de egyértelműen őt kérdezte.

 -… Szükségünk van néhány törölközőre, meleg vízre, és időre. Nem sokat tehetünk, de talán segítene, ha közben sétálna itt. Talán a mozgás megtenné a hatását, és elkezdené a vajúdást. Úgy tűnik, egyébként sincs sok idő vissza.

   Mai azonnal elhagyta a szobát, anélkül, hogy bármit mondott volna, és némi hezitálás után a férj követte őt. Világos volt, hogy nem akarta a lányát magára hagyni. Doussay az orvosra nézett, és az észrevette a pillantását.

   Miközben Albert elterelte Dora figyelmét azzal, hogy beszélgetett vele a napjáról, hogy mit evett, és mit csinált, és efféle dolgokról, a két nő a szoba sarkába sétált. Doussay sóhajtott.

 - Nem éli túl – suttogta, és a másik nő összepréselte az ajkát. Sokkal idősebb volt, mint Doussay, nagyon rövid, fekete hajjal, éles állkapoccsal, és ráncos szemekkel.

 - Meg kell próbálnunk.

 - Jobb lenne, ha csak… kivágnánk belőle a babát. – Doussay csupán egyszer volt szemtanúja egy ilyennek, és nem akarta megint látni, soha többé. – De nem vagyok képesítve rá. Valaki másra lesz szükségük.

 - Látta őt? – A nő felemelte a hangját, és aztán megrémült a saját hangosságától, és vetett a lányra egy pillantást. Dora még mindig Alberttel csevegett, és úgy tűnt, nem figyelt a beszélgetésükre. – Nincs idő egy újabb útra a Külvárosba. És honnan tudnánk egy másik orvost szerezni, ráadásul olyat, aki le tud vezényelni császármetszést?

Doussay megrázta a fejét.

   Próbálta kivonni magát a sziturációból annyira, amennyire csak tudta, felkészülve a legrosszabbra. Egyáltalán nem tetszett neki ez a hely, sem a kísérői, és nem akart a szemtanúja lenni a szegény lány halálának… de nem mondott semmi mást. Nem akart, és nem tette volna meg, hogy elmenjen – azok után nem, hogy végigszenvedte idáig az utóbbi két napot, és nyilvánvalóan nem tudott egymagában távozni egyébként sem. Valahogy meg kellett ezt csinálnia. De még Dr Yenek sem volt hatalma a szülések felett. Szóval most mit tehetne?

   A szülők visszatértek egy kis idő múlva, egy csomó törölközőt és egy nagy vödör gőzölgő vizet cipelve, és kiderült, hogy épp csak időben érkeztek: alighogy letették a vödröt meg a törölközőket, a lányuk hirtelen felsikoltott – mindannyian megrezzentek ijedtükben, és az ágyhoz rohantak.

   Elfojt a magzatvize. Nem viselt semmit az alsótestén, és már helyzetet változtatott: nem ült többé, lecsúszott, és teljesen a hátára feküdt, a lábait széles terpeszben széttárva.

   Mindegyikük láthatta, mi történik odalent, és mindegyikük meg is fagyott abban a pillanatban, hogy a lány először nyomott, a fogát csikorgatva, és visszafogva a sikolyát.

   Most már volt vér, ami nem volt újdonság, talán csak egy kicsit több volt a szokottnál, amennyire Doussay képes volt megmondani. Azonban nem volt szükségük szülészorvosra vagy bármiféle specialistára, hogy megértsék, hogy amit láttak kiömleni a vérrel, egyáltalán nem volt normális.

   Egy koromfekete folyadék csorgott ki belőle, ahogy nyomott fájdalmában. A vér lehetett fekete, de ez teljesen különbözött. Valamiféle sűrű tintának látszott. Ha ez nem lett volna elég, a nyílása is abnormálisan viselkedett. Doussay sosem látott senkit ilyen állapotban, hogy ekkora lyuk legyen rajta máris, de ugyancsak sosem látott senkit úgy, hogy ez a nyílása gyors tempóban táguljon és húzódjon össze. Mintha a saját akaratából pulzált volna. Talán a fájdalom okozhatta, de túl gyors volt.

   A szaga is rossz volt, mint a záptojásé. Doussay gyomra fordult egyszer, és minden összeszedettségére szüksége volt, hogy ne forduljon el, és sokszor nyelt, hogy visszafojtsa az öklendezését. De nem tudta teljesen visszafogni az undorát, el kellett takarnia az orrát – azon egyszerű okból, hogy úgy érezte, a bűz kezdte megfojtani. Mindenki más is ugyanígy érzett, és mind hátraléptek az ágytól, egyikük sem volt képes a lány kezét fogni, injekciót adni neki, vagy csak beszélni hozzá legalább. A lány sírt a fájdalomtól, a párnája sarkát markolva, és túl elfoglalt volt, hogy észrevegye a többiek reakcióját, feltehetőleg.

Aztán a furcsa események még őrültebbé váltak.

Előző

Következő

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.