An Ze a padon ült az ételt árusító stand előtt, egy műanyag szatyor pihent a lábánál, egy kiürült tányér árválkodott a bal karja mellett, és pontosan előtte az asztalon ott volt az Ellátó Raktár vizsgájára szóló jelentkezési lapja. Teljesen kitöltötte, de nem volt képes az irodai dolgozónak adni, amikor a raktárnál járt, hogy vegyen néhány szükséges dolgot a következő vadonbéli kirándulására.  

     A fiatalember enyhe idegességet érzett. Az ujjai a papír szélét simogatták, a szeme újra és újra végigszaladt a válaszain, mintha elejtett hibát keresne, de nem talált semmit. Az ok, amiért nem adta be a jelentkezését, nem az volt, hogy azt gondolta, akármilyen hibát is vétett volna.

     A szíve volt bizonytalan.  

     Holnap lesz a harmadik alkalom, hogy Joshsal és a zsoldos csapatával a vadonba mennek. An Ze eleinte nem akarta elismerni, de… az a két út korábban nem volt annyira rossz. Egészen élvezte az utazásokat. Nem a harcok miatt – nem volt képes egy árva pisztolyt se tartani, nemhogy lelőni vele bármit is. De a vadon nem volt olyan csúf vagy veszélyes, mint ahogy elképzelte, hogy lesz. Josh betartotta az ígéretét, csak az 1-es Síkföldre mentek, aztán meg egy város romjaihoz, vagy jobban mondva egy falu romjaihoz, és An Ze mindkettőben talált némi szépséget. Azoknak a helyeknek volt valamiféle… vonzó magányossága és végtelensége, egy titokzatos atmoszférája, amit képes lett volna élvezni még tovább is, ha lett volna rá ideje.

     Azonban…

     Így sem volt olyan nagyszerű. A szörnyektől való félelem, a szűk helyek a páncélautóban, az idegenek, akik távol álltak tőle, hogy a barátainak vagy bajtársainak nevezze őket, Joshsal ellentétben, aki elnyerte a tiszteletüket a cselekedeteivel – An Ze csak adminisztratív munkákat végzett, nem voltak kimagasló képességei, hogy jó benyomást keltsen a csapattársaiban. An Ze csupán kényelmetlenséget érzett mindezek miatt.

     Nem… ez nem a teljes – vagy a fő – ok volt.

     Aggódott, hogy nagyon banális módon ront majd el valamit, és hatalmas galibába keveredik.

     An Ze mindig észrevehetetlen volt.

     Régen ez szomorúvá és magányossá tette. Gyerekként a jegyei elég jók voltak, de csupán pár ponttal szalasztotta el, hogy az A Osztályba sorolják. A katonaság rá se nézett, amiért túl alacsony volt, nem valami atletikus, és a legkevésbé sem ügyes semmilyen fizikai aktivitásban. Nem voltak még barátai sem igazán, annak ellenére, hogy mindig óvatossággal és kedvességgel közelítette meg az embereket – talán az volt a gond, csupán túl csendes és visszafogott volt. Hogy nem volt kimagasló tehetsége semmiben, hogy nem volt elég okos, hogy jobb helyet találjon az életben, és hogy nem voltak szociális kapcsolatai, ez egyszerűen túl sok volt egy tíz éves fiúnak, amikor a Külvárosba küldték, és senki nem fogadta örökbe.

     Néha csak azt kívánta, hogy teljesen eltűnjön, amiért ennyire hasznavehetetlen mások számára. Még azon is eltöprengett, miért tartja a bázis életben egyáltalán.

     Azonban ahogy telt az idő, ez a szomorúság és magányosság egyfajta nyugalommá változott, két okból. Az első, hogy talán hozzászokott a saját létezéséhez, és ez eltöltötte az érzéssel, hogy bármi történjék is, nem igazán számít. A második, hogy rájött, ez a szituáció sokkal több békességet ad neki az életben.

     Láthatatlannak lenni mások szemében egészen jó érzéssé vált számára. Képes volt elkerülni egy csomó vitát és kalamajkát, nem zavarták hívatlan látogatók, és így is ott volt neki Josh valamiképp, mint egyetlen barátja. Habár a fizetés, amit a Városi Ügyek Hivatala adott neki, nem volt valami nagyszerű, mindig is óvatosan kellett élnie, és tudta, hogy nem lesz képes örökre ilyen formában megélni – ez csak egy újabb ok volt egy munkahelyváltásra, hogy több békességet nyerjen, amelyben olyan kényelmesen érezte magát.

     Hogy ne érezze ezt az értéktelenséget többé. Hogy ne érezze, hogy pazarolja a bázis készleteit. Hogy ne vágyjon meghalni többé.  

     Rengetegszer meggyőzte magát, hogy ez nem is annyira rossz.  

     A kimagasló jelenlétének a hiánya képessé tette elkerülni a Bírákat is ezelőtt.  

     Soha nem létesített velük kapcsolatot egyszer sem, hisz nem hagyta el a Külvárost, az első utazásáig az új zsoldos csapatával, egy pár hónappal ezelőtt.  

     Nemcsak ez volt az első alkalom, hogy elhagyta a bázist, de a legelső is, hogy tesztelték, amikor visszatértek.  

     Az az esemény… fordított egy kicsit a helyzeten. Talán csak megvezette saját magát ezelőtt a saját elfogadó-képességét illetően. De ahogy abban a helyzetben találta magát, leírhatatlan mennyiségű idegességet érzett, amilyet soha nem tapasztalt azelőtt. Megdöbbentették a saját érzései, ahogy szembe nézett a Bírákkal és a kérdéseikkel. Nem mintha nem lett volna képes válaszolni. Képes volt komoly arcot vágni, és egyenletes, halk és nyugodt hangot tartani. De a testének minden porcikája megmerevedett, a tenyere és a lába hideg verejtékben úszott.  

     Ez volt az első alkalom a tekintetben is, hogy elviselhetetlen vágyat érzett visszatérni a nemlétező jelenlétéhez, és elrejtőzni az áttetsző fal mögött, ami olyan hosszú ideig védte.  

     Amikor próbált erről Joshsal beszélni, a barátja nevetett, és elseperte a dolgot egy mosollyal.

 - Az én első alkalmam is ilyen volt! Ez csak egy kis idegesség, majd hozzászoksz – mondta, és nem szentelt több figyelmet az ügyre. An Ze hitt neki.

     De a második alkalom, mikor visszatértek a vadonból, sem volt egyszerűbb semmivel, sőt, már jóval előbb ideges lett, tudván, miféle érzéseket fog átélni hamarosan.

     Szerencsére, végül nem volt fertőzött egyik alkalommal sem. Rendben volt. De elbizonytalanodott, milyen sokáig fog tartani neki, hogy hozzászokjon a helyzethez.

     A vadon… tényleg nem érte meg neki. Ellenkezőleg, elkezdett neheztelni és megbánást érezni, és furcsa honvágyat a saját szobája iránt, a saját jegyzetfüzetei iránt, az éjszakák iránt, amiket ezek felett a füzetek felett töltött, verseket és kis történeteket gyártva.

     Vissza akart térni azokhoz a napokhoz.

     Az Ellátó Raktár vizsgáját két hét múlva tartják.

     Holnap reggel megint kimennek a csapattal. Ezúttal a 2-es Síkföldre terveztek menni. Nem volt sokkal távolabb, mint az 1-es Síkföld, és nem tűnt sokkal veszélyesebbnek sem. Ha képesek találni egy raj rovar osztályú szörnyet, a csapat jó zsákmányt és pénzt szerezhet elég hamar. Egy hét alatt, esetleg? Vagy ha még egy hét és egy fél is. Még… még lesz ideje beszélni Joshsal.

     Elmondani neki, hogy nem akar a vadonba menni többé. Elmondani neki, hogy most az Ellátó Raktárba fog menni, hogy több pénzt és jobb életet szerezzen magának, mert nem volt annyira tehetségtelen. A jegyei elég jók voltak, csak nem elég jók a Fővároshoz. Még mindig képes megszerezni az elvárt eredményeket a raktár vizsgáján, azok alapján a könyvek alapján, melyeket a tesztek feltételeiről olvasott.

     Eltervezett mindent, amit mondani akart, és valójában tegnap beszélni szeretett volna a barátjával, mielőtt kitöltötte a papírt maga előtt. Szeretett volna… tényleg…

     Csupán… nem volt képes megtenni. Olyan sokáig halogatta a dolgot, hogy rájött, Josh visszatért a saját lakására, miután töltött vele némi időt, és ő nem volt képes utána szólni, hogy elkezdje a beszélgetést. Sokkal egyszerűbb volt csak nem mondani semmit.

     Azonban nem tehette ezt anélkül, hogy beszélt volna Joshsal. Szörnyen érezte volna magát, ha nem figyelmeztette volna a tervéről. Azt is tudta, hogy Josh megpróbálja majd lebeszélni róla. An Ze felkészült mindenre, mégsem tudott szembe nézni a pillanattal. Josh volt az egyetlen barátja, elvégre. An Ze igencsak törődött vele.

     A fiatalember megrezzent egy hirtelen zajtól jobb oldalról. Néhány hangos zsoldos nevetni kezdett valamin; valószínűleg részegek voltak, nagyon boldognak tűntek. An Ze sosem érzett olyasmit… hogy olyan hangosan nevessen fel, hogy mások felé pillantsanak.

     Egy gyenge mosoly tűnt fel az ajkain, ahogy felállt.

     Az egyetlen oka, hogy ide jött, hogy nem érte el az előző vonatot időben, ezért volt egy órája az Ellátó Raktár körül – nem akart visszamenni, úgyhogy a bolhapiacra jött, hogy egyen és igyon valamit addig. De most majdnem idő volt, úgyhogy fogta a szatyrát és a papírt, hogy távozzon.

     Lesz még idő, miután visszatértek a vadonból. Azonnal beszélni fog Joshsal, még aznap, következő napon pedig ide jön, és beadja a jelentkezését. Még mindig meg tudja csinálni.

 - An Ze?

     An Ze megállt a mozdulataiban, és üres arccal nézett körbe.

     Sosem szólították meg a munkán kívül. A szabadidejében csak Josh szólt hozzá, emiatt majdnem furcsának tűnt hallani a nevét valaki más szájából ezen a helyen. Megdöbbent, hogy egyáltalán ki tudhatja a nevét.

     Persze, ostoba volt. Már volt egy zsoldos csapata. Nyilvánvalóan néhány ember emlékezett rá, még ha nem is tett akkora benyomást az életükre.  

     Egy idősebb férfi volt. An Ze nem vette észre, mert a bejárathoz közel állt, az egyik stand oldalának dőlve. An Ze próbált emlékezni a nevére a szakállas arcából – sok zsoldosnak volt hasonló arcberendezése a csapatában.

 - Mr Shiwa – mondta, és a férfi rá vetett mosolyából ítélve, nem rontotta el. A mosolyra maga is mosollyal felelt. – Mit tehetek önért?

     Mr Shiwa maga felé legyezett.

 - Csak gyere közelebb egy kicsit. Mondani akartam valamit, mielőtt elmennénk holnap.

     An Ze bólintott, és pár lépéssel közelebb sétált a férfihez. An Ze nem volt magas egyáltalán, megannyi ember, főleg ezek a jól képzett, középkorú férfiak tudtak könnyedén fölé magasodni mindössze azzal, hogy odaálltak elé.

 - Mi az, Mr Shiwa? – kérdezte An Ze megint, miután a másik tetőtől talpig végigmérte, mintha latolgatna valamit. Mr Shiwa egy osztagvezető volt, de An Ze nem az ő osztagához tartozott. Ettől függetlenül ez az ember még mindig a felettese volt, hisz ő csak egy újonc volt.

 - Te Josh szeretője vagy?

     Ez a kérdés nem az volt, amit An Ze várt, a közelébe sem ért. Egy másodpercig képtelen volt válaszolni, és érzett egy enyhe rándulást a gyomrában, de gyorsan eltűnt.

     Miután egy maréknyi másodpercig rámeredt a szakállas arcra, megköszörülte a torkát.

 - Nem – mondta, de a hangja valamivel magasabb lett, mint korábban. Őszintén, sosem beszélt erről senkivel. -… Úgy… úgy tűnik, mintha ez lenne a helyzet?

     A kérdésére a férfi felvonta a szemöldökét.

 - Mit gondolsz, minek tűnik?

 - Én… nem tudom…

     Tényleg nem tudta.

     Sosem érzett szerelmet felnőtt módon, hisz sosem volt senkije, leszámítva a barátját. Nem is igazán tudta, miféle érzéseket kellene keresnie a szívében. Törődött Joshsal, mert ő volt az egyetlen, aki észrevette, mikor senki más nem. Volt… egy megérzése, hogy Joshnak talán mélyebb érzései vannak felé, de olyan halvány megérzés volt, hogy An Ze sosem érezte szükségét rákérdezni, ha Josh nem akarta mondani, vagy bármiféle utalást tenni efelé a téma felé.

     An Ze most érzett némi kényelmetlenséget felgyűlni a mellkasában. Mintha ez az egyszerű kérdés eltört volna valamit a teste belsejében, nem volt képes elűzni a gondolatokat. Talán meg kellett volna kérdeznie Josht. Mr Shiwa reakciójából ítélve, egy külső szemlélő számára bizonyos volt, hogy Joshnak és neki afféle kapcsolata van, de miért? Mik voltak a jelek?

     An Ze összezavarodott, és enyhén idegessé vált megint. Túl lágy és túl magányos volt, hogy legyen bátorsága megkérdezni Josht, mégis, most hirtelen azonnal meg akarta kérdezni. Azonban ez… ez némi változást hozna az életükbe, és nem tudta, hogy készen állt-e erre. Nem akarta elveszíteni Josht, de bizonytalan volt azzal kapcsolatban, hogy tud-e neki afféle úgynevezett szerelmet adni. Sem érzelmileg, sem testileg… mind nagyon ismeretlen volt számára.

 - Ch… játszik veled, nem igaz? – rázta meg a fejét Mr Shiwa, a barna szemében némi sajnálkozó csillogás ült. – Volt egy szeretője a csapatban, mielőtt csatlakoztál. Most kínosan nem beszélnek egymással, amióta ott vagy.

     An Ze egy erősebb ütést érzett a gyomrán. Hirtelen súlyossá vált a mellkasa, és a légzés valamiért nehezebbnek tűnt.

 - Oh… - mondta, nem tudva, mi mást mondhatna. Nem az ő stílusa volt ítélkezni mások felett, Josh felett sem. Talán teljesen félreértette. Josh sosem említett neki semmilyen szeretőt, ami a fő oka volt annak, hogy ő azt hitte, talán… - Nem számít. Én nem igazán… - An Ze szavai elhaltak, és nem tudta megmondani, hogy ő mit nem igazán. Nem bántódott meg? Nem érdekelte? Ez volt az igazság?

 - Nem igazán vonzódsz hozzá? – egészítette ki a férfi a befejezetlen mondatot, és hirtelen egy mozdulatot tett – előre hajolt, közelebb An Ze-hez, arra késztetve, hogy kissé visszább lépjen. A középkorú férfi szeméből látszólag eltűntek a szánakozó szikrák, és egy másfajta kifejezés kezdett lángolni a pupilláiban. – Nagyszerű. Őszintén, sokkal jobb neked nélküle. Nem valami jó barátnak sem, tudod. Ahogy szeretőként elárult, nem tart majd ki melletted egyébként sem.

     An Ze szíve hangosan kalapált. Próbálta megőrizni a nyugalmát kifelé, de belül kezdett egy kicsit összeomlani. Az elméje egy része lázadni akart a férfi szavai ellen. Mr Shiwának nem volt fogalma róla, milyen kapcsolat van köztük. Tévedhet Joshsal kapcsolatban is, nem ismerve az életüket.

     De… az elméjének másik része kezdett visszagondolni minden szóra, amit Josh valaha mondott neki, arra vágyva, hogy emlékezzen valamire, ami alátámasztaná a férfi állítását a barátjáról. Tényleg elhagyná? Megtenné ezt Josh vele?

     Nem is tudta, miféle választ akar hallani.

     Látva, hogy An Ze nem tud válaszolni, és elveszti a nyugodtságának egy darabját, Mr Shiwa hirtelen egy második mozdulatot tett: megragadta An Ze vállát, és a standnak nyomta.

     Minden, amit An Ze a kezében tartott, a földön landolt, és egy másodperc alatt kiüresedett a feje. Miért érezte ennek az embernek a leheletét olyan közel a szájához? A kényelmetlenség a mellkasában korábbról fokozódott, a gyomrával együtt ugrott a torkába, és hányingert érzett. A szívverésének ritmusa úgy tűnt, a csúcspontra ért, és minden annyira forró, de egyben hideg volt, mert…

     De Mr Shiwa nem tett semmi többet. Habár eléggé… felcsigázottnak tűnt, és megsimogatta An Ze nyakát is, nem tett semmi egyebet egyelőre.

 - An Ze – szólította a fiatalabb férfi nevét rekedt, mély hangon. – Ne foglalkozz azzal a fiúval többet. Még ha szeret is téged, nem lesz képes gondoskodni rólad. Hallottam a kapitányunkat… ki akarja tenni a fiúd szűrét a csapatból hamarosan. Téged kedvel, amúgy, úgyhogy te maradhatsz velünk, de nagyon bölcs lenne, ha csak… csatlakoznál hozzám. Én meg tudlak védeni. És sokkal többet tudok adni, mint az a csenevész.

     An Ze nem talált szavakat.

     Hová tűnt a láthatatlansága? Miért történik mindez hirtelen?

     Szerencsére Mr Shiwának volt elég türelme, hogy várjon pár másodpercet, szóval An Ze megpróbált beszélni.

 - Ez… nagyon kedves öntől, uram – válaszolt akkor, és a saját hangja is megtört, habár nem a vágy miatt, mint a másik férfinek. – De nem hiszem, hogy élek a felajánlással… Én… én is gondolkodom a csapat elhagyásán. Jelentkezni fogok a…

     Ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy elejtette a papírját. Mr Shiwa túl közel volt hozzá, nem látta, hova esett, és An Ze nem mert egy mozdulatot sem tenni. Úgy érezte, ha csak egy lépést is eltávolodik ettől az embertől, még erősebben lesz lefogva.

     Minden egyes szőröcske a testén égnek állt. Az ujjai titokban enyhén remegni kezdtek.

 - Nekem rendben van – vágott a gyenge szavaiba Mr Shiwa válasza. – Itt maradhatsz, ha akarsz. Én majd hozom neked a pénzt. Te a lakásomra költözhetsz, és várhatsz rám ott, míg visszatérek.

     An Ze-nek nem állt szándékában senki szobájába költözni, de ötlete sem volt, hogy mondja el ezt olyan módon, ami nem ösztönzi ezt a férfit, hogy valami komolyabbat tegyen. A szája kiszáradt, és öntudatlanul nyelt egyet, és próbálta megnyalni azokat az ajkakat.

     Azonnal rájött, hogy hibát követett el.

     Mr Shiwa közelebb állt, és igazán az árusstandnak nyomta. An Ze érezte a hatalmas testből áradó hőt.

 - De még nem távozhatsz. Először látniuk kell az oldalamon. Ha tudják, hogy az enyém vagy, nem tesznek fel túl sok kérdést. Ha tudják, hogy párosodtunk is, az még jobb. 

     A „párosodás” szó borzongásként futott végig An Ze gerincén. Annyira oda nem illőnek tűnt, de annyira nyers is volt. Talán túl sok időt töltött könyvekkel, vagy csak sokkal jobban szeretett költői és metaforikus lenni, de sosem használta volna azt a szót a szerelmeskedésre. Nem mintha valaha megtapasztalta volna, milyen érzés a szerelmeskedés, de mindig úgy gondolta, hogy az egy két ember közt történő, szent dolog. Miközben a párosodás csak tiszta, ösztönszerű közösülés a szaporodás kedvéért.

     Nem tudott előállni egy jó válasszal se egyelőre. Csak, mint mikor Josh távozott… a szavak, melyeket imádott a papíron használni, nem segítettek neki a való életben. Miért volt ilyen nehéz beszélni néha?

     Aztán rájött, hogy csak a félelem volt az oka.

     A félelem a következményektől.

     Láthatatlan volt. Ha beszél Joshsal, és elveszíti, tényleg nem marad senki, akivel törődjön többé. Ha ellenkezik Mr Shiwa akaratával, senki nem fogja megállítani ezt az embert, hogy azt tegyen, amit tenni akart vele, mert senki nem tudta, hogy nem szeretők. Sokan elhaladtak Mr Shiwa mögött, és az irányukba se rebbent senkinek a szeme.

     Amíg…

     Mr Shiwa teste megdermedt, mint egy kőfal, és abbahagyta a légzést is. Olyan közel volt, hogy An Ze érezte magán ezeket. Távoli füttyszó harsant a bolhapiac épületében, és robajló hangok jöttek Mr Shiwa teste mögül. An Ze nem igazán látta, mi történik.

     Aztán a férfi elengedte, olyan gyorsan, ahogy a falnak nyomta.

     An Ze képes volt újra lélegezni. Ő is visszatartotta, nem is tudva, milyen sokáig.

     Aztán ő is megértett mindent, ahogy a bejárat felé vetett egy pillantást, és rögtön lehajtotta a fejét.

     Bírák.

     Nem csak az.

     Hallotta, ahogy néhányan azt suttogják:

 - Az Arbiter.

     An Ze megpróbált visszasüppedni az észrevehetetlen létébe.

     Tulajdonképpen sosem látta az Arbitert, egyszer sem. Szerencsére sosem volt a kapuknál, amikor An Ze és a csapat visszatért, és azelőtt, abszolút semmi szüksége nem volt rá annak a személynek, hogy lássa őt bárhol is.

     Persze, An Ze tudta, ki volt az, de gyakorlatilag nem tudta, hogy néz ki.

     Talán kíváncsiság volt… talán a nagyon hideg szellő, ami végigsepert rajta, ahogy az Arbiter, a sarkában más Bírákkal, elhaladt egyenesen őelőtte. A folyosó a standok között nem volt valami széles, így, még lehajtott fejjel is, An Ze képes volt látni a fekete egyenruhákat és a katonai csizmákat…

     Felnézett. Nem tudta, honnan szedte rá a bátorságot.

     Az Arbiter már elhaladt előtte. Mire An Ze megtalálta a tekintetével, csak a férfi hátára meredhetett. Sokkal magasabb volt, mint An Ze képzelte. A vállai nem annyira szélesek, de a jelenléte erőteljes volt, a teljes ellentéte An Ze jelenlétének. A fekete haja, a sapka, amit viselt, a ruhái, az ezüst válldísze… mindene felsőbbrendű volt, hogy An Ze-nek megint nyelnie kellett.

     Most már megértette az erről a férfiről szóló pletykákat. Nem is volt alkalma látni az arcát, mégis halálra rémült. Egyértelműen nem éli túl, ha ez a személy a kapuknál lesz, mikor legközelebb visszajönnek.

     De, meglepetésére, nem csak ő volt az, aki megijedt az Arbitertől.

     Mr Shiwa arca majdnem ismeretlennek tűnt azzal a tekintettel, amit ugyanarra a hátra szegezett, amire An Ze nézett. A barna szeme nem tűnt többé barnának, mert a pupillái majdnem a teljes íriszt meghódították.

 - Am… - An Ze próbált beszélni, de a hangja elvesztette minden erejét, és csak suttogott. – Mennem kellene… elkésem az utolsó vonatot…

     Mr Shiwa nem válaszolt. Úgy tűnt, nem is veszi észre An Ze-t többé. Aztán a felettese, teljesen elfeledkezve róla, hirtelen sarkon fordult, és a kijárat felé haladt, hangos, nehéz léptekkel, és elég gyorsan is.

      Mielőtt An Ze-nek lehetősége lett volna reagálni bármit, hirtelen egy teljeséggel lélekdermesztő, fagyos hidegséget érzett végigszántani a testén az út egyik irányából. Olyan elkülöníthető volt, mintha csak hideg víz hulláma csapott volna végig rajta, az érzés bemászott a ruhái alá, és fájdalmat okozott a bőrén. És ott volt az a furcsa, szúró érzés a nyakán is, amit libabőr fedett be. Mintha figyelték volna.

     Megfagyott három másodpercre, majd lassan az áramlat irányába fordította a fejét.

     A Bírák távol álltak tőle, az egyik utolsó stand előtt. Úgy tűnt, mintha az eladót és az áruját nyomoznák le. Az Arbiter is arrafelé fordult, nem nézett An Ze, vagy Mr Shiwa, vagy a bejárat irányába. Nem volt lehetséges a fiatalember számára, hogy hallja a szavaikat ebből a távolságból, igaz, a bolhapiac szokatlanul csendes volt, de látta mozogni a szájukat.

     An Ze a homlokát ráncolta, és megint Mr Shiwa irányába nézett, de a férfi már eltűnt. Beharapta az alsó ajkát, aztán vetett egy pillantást az Arbiterre. Elég biztos volt benne, hogy egyetlen Bíró se venné észre. De ha nem őt, akkor…

     Azonban a hideg hullám is eltűnt mostanra. Amilyen hirtelen jött, olyan formában távozott.

     Lassan a fiatalember szervezete is kezdett lenyugodni. A feje súlyosnak és szédelgőnek tűnt egy kicsit. Lehajolt a nejlonszatyorért, és elcsigázottan maga is a kijárat felé sétált. Amikor visszanézett a bolhapiac irányába, a Bírák és az Arbiter már nem voltak sehol; valószínűleg ennek a helynek a mélyebb részeire mentek.

     Túlélte.

     Ahogy megközelítette a vasútállomást, An Ze elveszett a gondolataiban, és az Arbiter profiljára gondolt, az egyetlen részeire, amiket látott. Egy elég helyes arc éles szélekkel – ez minden. Talán ha elég bátor lett volna felpillantani, mielőtt az Arbiter elhaladt előtte, elkaphatta volna az arca hidegségét, vagy a brutalitását, amiről az emberek beszéltek – végül is érezte a jeges jelenlétét akkor és ott. De ilyen távolságból… az Arbiter egyszerű embernek tűnt csupán.

     Annyira zavart volt, hogy majdnem elszalasztotta az utolsó vonatot is. Amikor a valóság arcul csapta, futni kezdett, és épp csak elérte, előre vetve magát az utolsó vagonra, amikor a jármű mozogni kezdett. A kéretlen találkozások, melyek az elmúlt fél órában történtek, nullára szívták az energiáját, és most már fizikailag is kimerült, nem kapott levegőt hosszú ideig, és még szédelgősebbnek és álmosabbnak érezte magát.

     Még annyira is zavart volt, hogy csak akkor jött rá, hogy valami hiányzik, mikor már hazaért egy órával később. A jelentkezési lapja. Elfelejtett utána nézni a bolhapiacon…

     Nem volt rá lehetőség, hogy visszamenjen, mivel épp csak hazaért az utolsó vonattal, és már most nagyon fáradt volt. Legközelebb is ki tudja tölteni a papírt, esetleg.

     Ahogy az ágyban feküdt, félálomban, azon töprengett, hogy meg kellene-e említetnie Mr Shiwát Joshnak vagy sem. De miért? Hogy védelmet keressen? Josh is alárendelt volt Mr Shiwával szemben. És… akkor el kellett volna mondania mindent, ami történt… nem hagyva ki a részt, ahol róla beszéltek. És az egy újabb, teljesen más problémacsomag volt.

     Talán tényleg ki kellene lépnie reggel.

     Következő nap hangos kopogás ébresztette az ajtaján. Hallotta Josh hangját, de nagyon fáradt volt, nem aludt jól, ezért kellett neki legalább öt perc, hogy az ajtóhoz menjen. Josh már a zsoldos felszerelésében feszített, és mikor meglátta, hogy An Ze még a pizsamájában van, egy szót se tudott kinyögni.

     An Ze azonnal elnézést kért, és mondta, hogy menjen előre, mert ő elaludt.

     Josh nem volt túl boldog – kiderült, hogy a barátja már fél órája próbálta felkelteni, többször is. De beleegyezett, és távozott.

     An Ze csak akart egy kis időt magában tölteni.

     Ő is megcsinálta, odaért a találkozási pontra az utolsó pár percben, szóval végül nem késett, de sosem érkezett ilyen későn sehova. Már majdnem mindenki ott volt.

     A feletteseik már elkezdték a népszámlálást. Öt egység volt, öt páncélautóra, ez öt osztagvezetőt jelentett és egy kapitányt, három- vagy négyfős csapatokkal egységenként. An Ze próbálta megtalálni Mr Shiwát, de egyelőre nem látta.

     Helyette látott valamit, amitől kihűlt az arca.

     Josh is elég messze volt tőle. An Ze majdnem elkezdett felé sétálni, de aztán észrevette, hogy a barátja nincs egyedül. Beszélt valakihez, és a helyzet elég bizarr volt: Josh és a másik fiú egy kicsit elkülönültek, mintha az egyik jármű mögé próbáltak volna rejtőzni.

     Nagyon közel voltak egymáshoz, és úgy tűnt, vitatkoznak. Josh arca mérges és vörös volt, a másik fiúé… An Ze hunyorgott kicsit… A neve… mi volt a neve? Nem emlékezett. De irritáltnak tűnt Josh miatt, és láthatóan nem tetszett neki a helyzet.

     Minden, amit Mr Shiwa mondott tegnap, úgy tűnt, életre kelt. An Ze kívül nyugodt volt, de apránként kezdett érezni valamiféle… ürességet. Hideg volt. Kívül, belül, mindenhol. A feje nem volt nehéz vagy teli, inkább szintén üres.

     Amikor az indulás ideje elérkezett, Josh befejezte a veszekedést, és An Ze után keresett. An Ze úgy tett, mintha nem látta volna, és ő is körbenézett. Nem indultak el. A csapatok tagjai nyughatatlankodtak, folyamatosan sutyorogtak, és a kapitányuk meg az osztagvezetőik irányába lestek.

 - An Ze.

     An Ze Joshra nézett, és bólintott. Josh arca még mindig valamennyire vörös volt, de rámosolygott. Ez a srác tényleg jól nézett ki, amikor mosolygott.

 - Ideértél… jól vagy?

 - Aha, ne haragudj a korábbiak miatt. Csak nem aludtam jól… biztosan az idegesség miatt – felelte könnyedén, halk hangon.

 - Nem, úgy értem… most. Sápadtnak tűnsz. – Josh összevonta a szemöldökét, és megpróbálta megérinteni An Ze homlokát, de ő enyhén arrébb mozdult, és ahogy megtette, a feje elfordult, és véletlenül abba az irányba nézett, amerre a másik fiú volt, akivel Josh veszekedett.

     Josh követte a pillantását, amikor észrevette, de ez a mozdulat görcsbe rántotta An Ze gyomrát, és mielőtt a barátja mondhatott volna akármit, válaszolt.

 - Jól vagyok. – Homlokráncolva, kivonva magát a beszélgetésből, An Ze ezúttal a kapitányukra nézett. Josh egy pár másodpercre csendben maradt.

 - É… Értem. – Úgy tűnt, van valamiféle remegés és bizonytalanság a barátja hangjában. – K… Kíváncsi vagyok, miért nem megyünk… ki hiányzik?

     Ez a kérdés jött mindenhonnan, de a következő öt percben mindannyian választ kaptak, és az új osztagvezetőt megválasztották.

     Mert Mr Shiwát sehol nem találták, soha többé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.